ket lovesKét vadász között átváltó vagy átrepülő vadra azonos időben leadott lövések körvadászaton gyakoriak.

A vad rendszerint a területtulajdonosé, vagy a vadásztársaságoké, ahol a gyakorlatban bevált régi tradíciók a döntők. Ezek kikapcsolnak minden meddő és szeszélyes vitát.

Ritkábbak az ilyen lövések a nagyvadra folyó hajtásokban, ahol a vadászok közötti távolságok is nagyok. Ha az elejtett vad a területtulajdonosé, legfeljebb eszmecsere folyik arról, ki jegyezze föl a vadásznaplójába az elejtést.

Veszedelem mindig akkor és ott kerekedik, ahol a lőtt vad tulajdonjoga a lövőé.

Ilyenkor egyes vadászokból bizony kiütközik a hamisítatlan emberi karakter: a házsártos, irigy, falánk, telhetetlen természetek visszataszító jeleneteket, kínos vitákat, nehezteléseket termelnek!

Ezek olyanok, mint a testbe fúródott tüskék: minden érintésre sokáig sajognak! Igazi úri vadászok között ilyen esetek nem fordulnak elő! És mégis, történt egyszer a Magas-Tátra alján, hogy két régi jó barát összekülönbözött, de nem azon, hogy ki lőtte, hanem ki nem lőtte a szabályszerűen lőhető vadat.

Érdemes az esetet a húsra éhező időkben megörökíteni.

A karácsonyi ünnepek előtt a ligeti öreg fenyvest hajtottuk. A Barlanghegy lábánál elsőnek János bácsi, a városi erdész állt fel, alig hatvan lépésre tőle Árminkó, a takarékpénztári igazgató. A sorsolás a harmadik helyen marasztalt, a lejtőről jól átláttam a két vadász előtti erdőrészt.

Folyt a hajtás, lövések estek itt is, ott is. A hajtás már a végéhez közeledett, mikor a két szomszéd között egy őz iramodott a vadászlénia felé.

János bácsi is, Árminkó is fölemelte a puskáját, két lövés dörrent egyszerre, az őz magában összebicsaklott. Az egyik is töltött, a másik is, és nyugodtan vártak.
A hajtásból jött erdőőr kérdezte:

– Fekszik?

– Igen!

– Hol?

– A két szomszéd között, egyszerre lőttek rá!

Az erdőőr letört egy fenyőgallyat, odament Árminkóhoz, báránybőrös sapkájára fektetve felajánlotta.

– Vigye az erdész úrnak, ő lőtte! – hárította el a figyelmet Árminkó. Az erdők őre elment János bácsihoz, az meg visszaküldte:

– Az őzet az igazgató úr lőtte, én hibáztam, vigye csak neki a gallytöretet!

Árminkó erre átment régi barátjához:

– Az őzet elhibáztam, a kalapdísz nem illet meg!

– De engemet sem, mert az őzet elhibáztam! – pattant fel János bácsi.

Összejöttünk, néztük az őzet: a mellkasa szitává lőve, mindkét oldalról halálos találat érte, ezt bizony mind a ketten fektették le!

Árminkó tiltakozott:

– János bácsi lövése van benne, átverte a mellkasát!

– Lefoséból lövés nem veri át az őzet, minden gyanúsítást kikérek magamnak! – pattogott János bácsi.

– Idegen lövésekkel nem büszkélkedem, kikérem magamnak a gyanúsítást! – zördült vissza Árminkó.

Az egyik elfordult, cigarettára gyújtott, a másik lerágta az előkotort szivar végét, tüntetően hátat fordított a kebelbarátnak! Nem beszéltek többet egymással.
A vadásztanyán délben a kereskedelmi iskola igazgatójával összedugtuk a fejünket:

– Mitévők legyünk? – kérdezte szomorúan. – Ezek még a szeretet ünnepén is orrolni fognak! Egy őz miatt, amelyet mindkettő egyszerre lőtt!
Valamit súgtam a fülébe.

Az utolsó hajtás után Sándorunk kiállt a vadászcsoport elé:

– Jánoskám! Árminkóm! Valamennnyiünk nevében kijelentem, hogy az őzet nem ti lőttétek! Ezt a Jézuska küldte az én éhes diákjaimnak! Karácsonykor majd megeszik a konviktusban!

A két régi barát összenézett. Árminkó elmosolyodott:

– Sándornak igaza van! A Jézuska ajándéka!

– Persze, hogy igaza van! A Jézuska küldte! – hunyorgott János bácsi, és a két régi barát jobbja összefonódott.

A sárbereki csárdában a fehér hajtás karácsonyt váró hangulatban eltartott hajnalig.

Vadászemléket állítottam három régi jó barátnak, akik a túlvilági vadászmezőkről ma könnyes szemmel néznek erre az égő, vérző, nyomorult világra!

Jurán Vidor

Forrás: Vadászlap
0
0
0
s2smodern
powered by social2s