Néhány nap választ el minket az őzbakidénytől. Készüljünk rá Varga Csaba alábbi írásával, amelyet Wass Albert A titokzatos őzbak című elbeszélése ihletett, annak hatására idéződött fel benne a saját titokzatos őzbakja. Csaba írása pedig sokunkban idéz fel hasonló találkozásokat a nemes vaddal.


„Szívdobbantó, nagyszerű szobor volt, büszke és nagyszerű szobor, gőgös és megsemmisítő, mintha az erdők fejedelme állt volna ottan, a titokzatos, a bátor, a büszke, a legyőzhetetlen. Pompás vonalai élesen váltak ki az égből, fejét feltartotta, egyenesen, szikáran. Karcsú agancsa felnyársalta az első csillagot.

Sokáig álltam ott mozdulatlanul. Nem tudom meddig. Már nem volt idő, már semmi nem volt. Csak őt néztem s a lélegzetem elakadt, talán a szívverésem is. Nem tudom meddig állt ott, meddig néztem úgy. Lehet, hogy csak egy másodperc volt az egész, lehet, hogy hosszú percek sorozata. Csak azt tudom, hogy egyszer hirtelen megfordult, s magasra tartott fejjel lépett néhányat, büszke, királyi mozdulattal, s eltűnt az erdőben.”

A keményfedelű könyv majdhogynem kiesett a kezemből, amikor a Wass Albert által papírra vetett sorokat először olvastam. A nyugodtság, ami olvasás közben általában uralkodik rajtam, hirtelen semmivé lett. A történet befejezése után letettem a könyvet, és órákig ez járt az eszemben utána.

Az író könyvei, novellái, történetei mindig nagy hatással voltak rám. Lelkülete, képi világa teljesen megegyezik azzal, aminek a nyomvonalán én is próbálom élni az életem, és ami alapján sorba rendezem magamban a világ dolgait.

Minden könyve felemelő és egyben megrendítő számomra, olyannyira, hogy nehezen tudnék legjobban tetszőt választani közülük. Lapozgatásuk közben hamar ott találom magam abban a világban, ahol a szerző élt, és amiről életszerű, szomorú kicsengésű könyveiben mesél az olvasónak, nekem.

A titokzatos őzbak c. elbeszélése azonban mégis megdöbbentett. Főként az a része, amikor az ifjú gyermek találkozik először és utoljára a bakkal, és életre szóló nyomot hagy benne a fenséges őz látványa.

Azonnal eszembe juttatta azt a reggelt, amikor jómagam is találkoztam vele…

Hűvös, harmatos tavaszi hajnal volt, amikor Bodrog és Somogysárd határában, az egyik hidegéri lesen üldögéltem a fenyves szélén. Mögöttem az erdei úton felszórt kukoricával vártam a disznókat, de aznap nem jöttek. Erősödött a fény, felkelt a nap közben, de aztán felhők húzódtak elé, amik útjába álltak kis időre a világosságnak.

Mivel vadat nem láttam, ráérősen nézelődtem, és már-már a hazafelé indulás járt a fejemben. De aztán csak múlattam az időt, mert nem akaródzott mennem sehova.

Az akácostól délre egy kis rét terjeszkedik az erdő mögött. A magasles a fasor szélében áll, onnan jó rálátás nyílik a nyiladékra is. A hátammal támasztottam a deszkát, és úgy ültem, hogy arccal voltam a nyugati égeredő felé. Abból a szegletből - amit eperfás saroknak hívunk egy ott álló magányos fa miatt – várható a vad leginkább. Emiatt kelet felé, a hátam mögé, csak igen ritkán pillantottam.

Egyszer csak valami azt súgta, hogy mégis oda kellene néznem. Meg is láttam egy sutát, amint a réten át ballagott az erdő felé. Csak úgy megnéztem, különösebb figyelmet nem fordítottam felé. Tudtam, hogy szép lassan eléri majd a fák takarását, így újra nyugat felé fordultam.

A sarokból aznap nem jött ki semmi. Vártam kicsit, távcsövemmel nézegettem a fák közé, s ha feltűnt az égen néhány varjú, azokat is megbámultam. Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet, amint láttam, hogy mekkorát kerülnek ott fent a magasban, amikor a lesen észrevesznek.

Eszembe jutott a suta megint. Lassan megfordultam, s bár azt hittem, hogy már nem lesz kint a réten, mégis ott volt.

Ott volt, méghozzá nem is egyedül. Egy bak állt mellette. Nem is ez a jó kifejezés rá, inkább az, hogy ott magasodott felette. Hatalmas termetű volt, az átlagos testű suta feje éppen csak felért a nyaka közepéig.

Szinte megremegett a távcső a kezemben. Az agancsa már le volt tisztítva, a szárak hivalkodóan magasak voltak, ágai hosszúak, fejének dísze jóval a füle fölé ért. A nyaka vastag volt, mellkasa boltozatosan domborodott. Erő és büszkeség sugárzott belőle, ahogy a fejét felfelé tartva a les felé nézett. A tekintete haragos volt, szinte kihívó.

A bak teljes biztonságban volt.

A tilalmi idő is védte még jó néhány hétig, de nem csak ezért. Azt hiszem a puskát sem mertem volna ráemelni.

Hozzá sem nyúltam, ott támasztotta mellettem a les deszkáját. Csak a keresőtávcsőben nézegettem, sóvárogva, inkább a látvány nagyszerűségének örömével. Tapasztalatlanságom akkor még nem tette lehetővé, hogy megengedjem magamnak akárcsak a gondolatát is, hogy terítékre hozzak egy ilyen bakot.

Inkább maradtam a megfigyelésnél, felvettem egy kicsit kényelmesebb pozíciót, hogy minél több ideig láthassam.

A rá következő percek olyan izgalommal teltek, amiket az elejtés előtti pillanatokban érez a vadászember. A suta ott állt tőlem puskalövésnyi távolságon belül, a bak kissé mögötte, részben takarásban. Mindketten figyeltek valamire, aminek iránya majdnem felém esett. Hogy mi volt az, ma sem tudom. Hogy a kavargó szél iránya hordhatott e feléjük valami szagot, vagy az eperfás sarokban tűnt fel valami vad, ami felkeltette az érdeklődésüket, ez már örök titok marad számomra. Mindenesetre becsapódtam attól a figyelő nézéstől, amivel olyan áthatóan tekintettek felém. Levettem a szemem elől a távcsövet, és oda néztem én is. Megnyugodva láttam, hogy nincs ott semmi. Hegyeztem a fülemet, de teljes volt a csend és a nyugalom mögöttem. Visszafordítottam a fejem, hogy újra megnézzem őket, akkor azonban elakadt a lélegzetem.

A bak már nem volt sehol.

A sutát is éppen láttam eltűnni a kis domb mögött.

Olyan volt, mint amikor véget ér egy látomás. Már csak a kis rét éledező növényei nyújtottak volna némi látványosságot, ha akkor ez érdekelt volna.

Az a felemás, és meglehetősen felkavaró érzés járt át, mint amikor hirtelen elvesznek valamit, ami nem is volt az enyém igazán. Mély lélegzet szakadt ki a mellkasomból, mint amikor erős teher súlyától könnyebbül meg az ember.

Az őzek elmentek, én pedig összepakoltam a holmimat, és elballagtam haza.

Azzal a bakkal soha többé nem találkoztam.

Az azóta eltelt tizenhárom vadászév alatt nem is láttam hozzá foghatót. Nem az agancsa volt különleges, bár az is nagyon impozáns képet mutatott, hanem a testének mérete, vastag, erős nyaka, kiállása, zord tekintete. Néha eszembe jut, hogy lehet, csak a szemem csalt meg, hiszen ekkora őzbakról mifelénk talán még nem is hallott senki. Ilyenkor aztán megrovom magam, hogy miért nem figyeltem meg jobban, miért nem mértem össze a körülötte elterülő mező jól ismert jellegzetességeivel, és miért csak a suta mérete az egyetlen kapaszkodóm ebben e tekintetben…

Hajnalban most is legtöbbször arra a kis rétre ülök ki. Amikor világosodik, Bodrog felé nézve a fiatal égeres törzsei között mindig megbámulom a felkelő napot, ahogy vöröslőn átragyog az erdő sziluettjén, mikor lassan elhagyja a horizontot.

Arrafelé tűnt fel az az őzsuta is. Emlékeimben örökké őrzöm azt a képet, amikor a nagy bak ott állt mellette. Ahogy az a fejét felszegte, és büszkén, zord tekintettel nézett az eperfás sarok felé.

Így szól az én titokzatos őzbakom története.


Forrás: Nimród
Megjelent Varga Csaba: Gyöngyvirág című könyvében.