Évekkel ezelőtt gyakran kaptunk meghívást nagyterítékes vadászatokra szedőnek, vagy hajtónak. A vadászatokon szerzett élményeimet szívesen osztottam meg ismerőseimmel.
Egy alkalommal, egy fiatal kollégám édesanyja (pedagógus) udvarias tudakozódása kedvéért meséltem el a legutóbbi kutyás vadászkalandomat.

Persze mondókámban szót kerítettem a fácánpucolásnak és a fácánelkészítésének módozataira is.
Amikor a vadhús pozitív élettani hatásait próbáltam a magam szerény tudásával fejtegetni, láthatóan érdeklődni kezdet, aztán amikor az egészséges természetszeretetre történő gyermeknevelést hoztam szóba, azonnal látszott, hogy megtaláltam azt a pontot, ami a kedves hölgyet igazán lelkesíti.
Végül megbeszéltük, hogy ha lehetséges az egyik vadászatunkra meghívást kapni, akkor a hölgy ismerőseivel és néhány gyerekkel szívesen eljönnének hajtónak.
Akor még nem láttam erre reális esélyt, de azért udvariasan megígértem, ha lehetséges, időben szólok neki.

A vadászidény vége felé jártunk, és mint szorgalmas kutyás hajtók a kutyáink és a saját kompetenciáinkat a vadásztató társaság vezetőjével megállapodva élő fácánokra, illetve azok számának megfelelő, egy igazi szezonvégi saját vadászatra cseréltük.

Társaimmal úgy gondoltuk, hogy ha már megígértem, akkor a saját kompetenciám terhére, erre az év végi vadászatra meghívhatom a kollégámat és kedves családját.
A gondolatot tett követte.
Az édesanyja vette fel a telefont, és bár hetek, illetve hónapok teltek el az első és egyben utolsó személyes találkozásunk óta, mégis a hangom hallatán, azonnal tudta, hogy ki vagyok. Megköszönte az invitálást, és mint az érettségi előtt álló csitrik, igazi túláradó lelkesedéssel tett ígéretet a családja és barátnői szervezésére.
Amikor a várható létszámot említette, a hangom elcsuklásából következtethetett a meghökkenésemre, de biztosított felölel, hogy nem a kompetenciáért, hanem a vadászat igazi élményéért jönnek. Ha kapnak valamit azon, pedig biztosan meg fognak tudni osztozni.

Január utolsó hétvégéjére esett a vadászatunk napja.
Vasárnap reggel nyolckor volt a találkozó.
Mint a vadászat egyik szervezője korábban érkeztem és a társaság vezetőjével megbeszéltük a még nyitva maradt, tisztázatlan részleteket.
Rövidesen megérkeztek a kutyás vadászbarátaink is.
Elosztottuk a feladatokat. Volt, aki leálló, volt, aki a hajtó sorba kívánt vadászni.
A társaság hívatásos vadásza, aki a vadászat vezetésével volt megbízva igyekezet a kívánságoknak eleget téve a legalkalmasabb területet kiválasztani.
A hivatalos adminisztráció szabályainak megfelelően mindenki feliratkozott a vadászkönyvbe.
- De, hol vannak a hajtók? - tette fel valaki a kérdést, mire a kérdés elhangzását követően az aszfaltút felöl egy személyautó karaván fordult a találkozó felé vezető, kukoricással szegélyezett földútra.
- Anyám! – fakadt ki az egyik helyi vadász, amikor meglátta, hogy hat, asszonyokkal és gyerekekkel megrakott autó keresi tétován a parkoló helyét.
Minden voltam akkor a körülöttem dermedten állók szemében, csak azt gondolom, hogy szépfiú éppen nem.
A vadászat vezető egy frissen diplomázott vadász volt, aki az alkalmi hajtóink láttán, azonnal tanári módon kezelte a helyzetet.
Az asszonyokat és gyerekeket egy kupacba terelte és igen alapos eligazítást, balesetvédelmi oktatást tartott nekik. A gyerekek korát ellenőrizték és a szabályoknak megfelelőnek találták.
A hölgyek a ruházatuk és magukkal hozott felszerelésük alapján, láthatóan felkészülten érkeztek. Oldaltáskájukban a gyerekeiktől erre az alkalomra elkobzott kereplőkkel, sípokkal és ütőhangszereknek használt fazekakkal és fakanalakkal felszerelkezve érkeztek.
Majd a fiatal vadászunkat is meghökkentve bemutatták a hölgyek az egészségügyi, azaz a sebkötöző csomagjaikat is.
A lelkes hajtóink felkészítése és beiratkozásuk után következett a hivatalos vadásztársasági köszöntő.
A vadásztársaság nevében a vadászat vezető közölte a kompetenciában ígért lőhető vad („csak a kakast”) mennyiségét.
Az eligazítás végén megjelölte a vadászat terminusát is, amely akkor ér végett, amikor a kialkudott lőtt vad mennyisége megvan.
Egy jókora, lábon maradt kukoricás szélén mindenki elfoglalta a helyét.
A hajtók két puskás, kutyás vadász között a következő módon sorakoztak fel; kutyás vadász, egy asszony és egy gyerek majd még egy asszony végül egy kutyás vadász és így tovább.
Vadászkürtből leadott „a vadászat megkezdődött” jelre indult meg a hajtás.
Szinte egyszerre szólalt meg az addig alig hallhatóan, suttogva társalgó hölgyek és gyerekek alkalmi zenekara.
A csindradatta hallatán, még a téli idő mogorva arca is felvidult. A lármás sereg láttán a kíváncsi nap felragyogott.
Nem sokat kellett menetelni, mikor felharsant az első kiáltás.
- Kakas balra! Aztán, durr.
- A hajtás meg áll! - A hajtás áll! – kiáltások jobbról és balról is. Aztán néma, mozdulatlan csend.
- Indíthatom a kutyát? – kiált a lövést ejtő kutyás.
- Mehet a kutya!
Dermedt csendben, szótlanul álltak a hajtók. A gyerekek kíváncsian nézegettek az anyjukra, de az eligazításkor meglett hagyva nekik, hogy csendben kell maradniuk, nem zavarhatják az eseményeket és így ők is katonás fegyelemmel várták a fejleményeket.
Aztán hamarosan felharsan a várva várt szó.
- Megvan, hozza már! – elégedett kiáltások oldják a várakozók feszültségét.
- Bravó, jó kutya!
- Indul a hajtás!
A gyerekek szájról szájra adták egymásnak tovább a hírt – Egy gyönyörű szép, csillogó tollú, hosszú farkú kakas került a vadász tarisznyájába.
Aztán így következtek a lövések és az elhozások egymás után sorra, egészen a kukoricatábla széléig.
- Csak az elmenőt!
– Hajtás össze ért! – kiáltások.
A tábla végén – „A hajtásnak vége” - kürtszóval végre feloldódtak a kezdeti feszültségek.
Nem csoda az öröm és a boldogság, mert ekkor már minden gyerek egy-egy szép, jókora lőtt kakast szorongathatott a markában.
A következő hajtás egy erdő, illetve bokorsáv körülállása volt.
A kutyák feladata itt a növényzet takarásában megbújó kakasok kihajtása, illetve a lövés utáni apportírozása volt.
A nyílt területen végzett kutyás munka, szinte minden résztvevő örömére, jól láthatóan történt.
A hölgyek minden eredményes lövést, szép elhozást kitörő elismeréssel, hozzáértő dicsérettel ünnepelték.
Mint minden, ami jó és kellemes sajnos hamar véget ér.
Néhány óra leforgása alatt meglőttük a kompetenciánkat.
A vadat a vadászmester irányítása mellett a gyerekek szabályosan terítékre helyezték.
Máglyákat gyújtottak és a vadászkürt tiszteletadása mellett, fejet hajtottunk a terítéken fekvő vad előtt.
Vadászmesterünk most már oldottabban, mint a vadászat kezdetekor a beszédében elmondta, hogy hogyan és miért kerülhetett erre a vadászatra sor. Elmondta a gyerekeknek, hogy a fácánok erre az alkalomra lettek tenyésztve, illetve nevelve. Megköszönte a résztvevők vadászias magatartását, a kutyások egész szezonban végzett munkáját és külön méltatta a városi hölgyek és családjuk példásan fegyelmezett viselkedését.
És ekkor következett az, ami véget, ezt a történetet elmesélem.
A hölgyek és gyerekek a teríték mellet, a pattogó máglyák lángjaival szegélyezve, egy az erre az alkalomra betanult dallal köszönték meg a vadászok meghívását és fejezték ki a vad iránti tiszteletüket, szeretetüket és a természet megóvása iránti felelősségüket.
Mi tagadás, az éneklő gyerekek hangja, a daluk, még a legmarconább vadász szemébe is örömkönnyeket csalt.

Forrás: Dianamagazin