A felsorolt okok, és nem kifogások, azt eredményezték, hogy aránylag kevés érett, jó minőségű trófea került elbírálásra. Gyakran került terítékre fiatal, reményteljes bak, ezért a kicsit is hozzáértő szemlélő nem szabadulhat meg attól az érzéstől, hogy a bevétel reményében a vadásztatók meglövették a vendéggel az első olyan útjukba kerülő bakot, amelynek az agancsa magasabb volt, mint a füle. Ez arra utal, hogy inkább a mennyiségre, mintsem a minőségre utaztak, ami nagyon is káros, téves hozzáállás, amelynek hatását néhány év múlva fogjuk igazán érzékelni.

Az, hogy egy-egy területen nincs érmes bak, még úgy-ahogy hihető, de hogy nincs javakorabeli golyóérett egyed, már nem valószínű. Ha igaz ez az állítás, akkor csak azt bizonyítaná, hogy évek hosszú során nem gazdálkodtak kellőképpen az állományról, és tudás híján – vagy ami még rosszabb: kapzsiságból – nem hagyták megöregedni, megérni a bakokat. Ez gyakorlatilag ugyanaz, mint amikor zölden szedik le a gyümölcsöt, csakhogy a trófea nem tud a szekrény tetején beérni.

Van még egy szempont az őz vadászatánál, amely jellemző az itteni társaságok hozzáállására. Ez az őzvadászat misztifikálása, ami a vadat a hazai vadászok számára elérhetetlenné teszi, és csak a kiváltságosok, a társaság csúcsvezetéséhez közelálló shabes-i kör számára teszi elérhetővé. Ez a hűbéri rendszerre jellemző állapot – amikor a vadat zsákmányoló jobbágyat deresre húzták, megbotozták, a szarvast vagy más nagyvadat elejtőt pedig felkötötték – a mai világban nem tartható fenn, és az állomány szempontjából is kimondottan káros. Természetesen az sem engedhető meg, hogy bárki úri jókedve szerint járja a határt, és rakásra lődözze az állatokat, de kellő tudással rendelkező vezetővel mindenkinek – aki óhajtja és ki tudja fizetni – lehetővé kell tenni a trófeás vad vadászatát azon a területen, ahol a tagságot fizeti, ahol a vadat neveli és gondozza. Ellenkező esetben vagy vadorzásra adja a fejét az ember, vagy másfelé fordul vágyainak kiteljesítése érdekében. Az meg nem lehet egyetlen becsületes vadgazda érdeke sem, hogy egyedül maradjon a társaságban, mivel akkor nagyon is drága lesz számára a vadászat.

A szarvas, a vaddisznó, az őz vagy bármelyik nagyvad vadászata az előírások betartásával mindenki számára elérhető kell legyen. Ez különösképp azokra vonatkozik, akik önkéntes munkájukkal az egész év folyamán esőben, hóban, sárban, fagyban… nevelik, óvják és gyarapítják a terület vadállományát. Ha ezektől az emberektől megvonjuk azt a lehetőséget, hogy learassák munkájuk gyümölcsét, akkor a következő munkaakcióra már nem jelentkezik senki.

Van, aki úgy érzi, ha már fizet a vadért és a vadászatért, akkor a pénzéért teljes szolgáltatást kell kapnia. Tehát a társaság biztosítsa a vadetetőt, a tápot, a vadat, a vadföldek bevetését, kapálását ugyanúgy mint a vadőrt is, akinek többek között képzett kutyája, szolgálati terepjárója van. Nyugaton ez így működik, de ott csak az vadászik, aki ezt meg tudja fizetni, vagy aki „…ősi joggal, ősi házban...” a dédapjától örökölt birtokon űzi a vadat. Mi még – vagy már – nagyon messze vagyunk ettől az állapottól. Tehát a tagság munkájára vagyunk utalva, és a társaságok vezetőségének be kell látnia, hogy még ennek a munkának is van ára. Nem minimálbérről beszélünk, hanem elismerésről, megbecsülésről, és arról a lehetőségről, hogy ha valaki igényli és megengedheti magának, akkor nagyvadra is vadászhasson. Legalább mi vadászok ne osszuk egymást első- és másodosztályú tagokra. Olyanokra, akiknek szabad, és olyanokra, akik csak remélhetik, hogy egyszer ők is sorra kerülnek, hogy trófeás vadra lőhessenek. És hogy a golyós puska helyet ne csak kapanyelet szorongassanak.

Forrás: Magyar Szó