Háborítatlan természeti szépségek Magyarország déli sarkában, a Hódunánál, Karapancsán és Hercegszántó-budzsakon.
Kegyetlenül búg a telefon. Hajnali három óra ötvenet mutat a digitális vekkerként szolgáló szerkezet – az ember ekkortájt szokott a másik oldalára fordulni. Nyögvenyelősen megy az ébredés, a sötétben matatva kevés híján leverjük az állólámpát az ágyunk mellett álló éjjeliszekrényről. Fölülünk, szédelgünk és a szemünket dörzsöljük, ám az álmosság menten elillan, amint a házunk mögötti réten elbődül egy szarvasbika. Szép, öblös hangon szól, az embernek a hangja hallatán a hideg futkározik a hátán, odabent a gerinchúrjában.

Zörög a kukorica

Mire felkászálódunk, előáll a kocsijával vadász kísérőnk, Hausler Félix Jenő. A sváb származású jágert már ismerjük, hiszen tegnap is ő kalauzolt bennünket a Gemenc Zrt. Karapancsai Erdészetének rengetegeiben. Akkor jól jártunk, jó néhány állatot sikerült lencsevégre kapni a szójásban. A párját ritkító parádét négy bika és csaknem egy tucat tarvad jövés-menése, bőgése, heverészése és párosodási kísérlete okozta. Utóbbi állítás egy fiatal szarvasra vonatkozik, amelyik eltángálás nélkül rájött, az idén még nem osztanak neki lapot. Igaz, amikor a nagyok nem figyeltek, azért próbálkozott a teheneknél, ám azoknak több eszük volt annál, hogy megálljanak az ifjoncnak.

Hausler Félix Jenő immár több mint harminc esztendeje eszi a gemenci erdőgazdaság kenyerét. A területet úgy ismeri, mint a tenyerét – nem csoda, hiszen hajdan itt szolgált határőrként. Reggeli célunk, a kiszemelt vadászles egy fiatal pagony és egy kukoricás találkozásánál mered az ég felé. Csendes megközelítése szinte lehetetlen, mert a sötéten túl ezernyi száraz levél és letört gally akadályozza a lopakodást. Minden lépés fölér egy géppisztolysorozattal, ám az alig száz méterrel arrébb bőgő bikát cseppet sem zavarja a szokatlan hangorkán. A szerelem ugyanis teljesen elborította az agyát.

Miközben a fotós fölkászálódik a magasba, Jenő elárulja, a jószágot néhány nappal ezelőtt még tekintélyes hárem vette körül, ám két oldalsó szomszédja jelentős darabot lecsípett magának belőle. Az efféle „balesetek” gyakoriak szarvaséknál. A bika szépen orgonál, ám még nem golyóérett, mert agancsában sok fejlődési lehetőséget vesz észre a szakértő szem.

Kerülés

A szél felénk fúj, így néha elkapjuk az állatok erős, jellegzetes szagát. Ahogy a felkelő nap egyre jobban bevilágítja a tájat, úgy kattog sűrűbben a fényképezőgép zárlemeze. A színjátékot egérszöszmötölés, egy kései bagoly föltűnése, szárnyaló vadlibák és némi madárdal keretezi, kíséri. Némi túlzással akár giccsesnek is nevezhetnénk a látványt. Ám amikor végre ideálisak lennének a fényviszonyok, fordul a légáram. A tarvadak fölkapják a fejüket, felénk lesnek és kereket oldanak. Uruk bizonytalankodva tekint jobbra-balra, de végül ő is bevált a kukoricásba. Ő talán nem is látta-hallotta, de mi a magassági előnyünket kihasználva tudjuk, a zörgő szárak között egy vetélytárs pihen.

A fotóst magára hagyva Jenővel ketten fölkerekedünk, s megkerüljük a mezőgazdasági táblát. Reméljük, tájidegen illatunk, csörgésünk-zörgésünk felriasztja a koronás főket, s azok kollégám felé törnek, így juttatva őt remek fényrajzok elkészítéséhez. Lábolás közben szándékosan hangosan beszélgetünk. Megtudom, tucatnyi külföldi vett a Jenő otthonának számító Hercegszántó-Budzsakon korábban házat, kertet. Döntően németek, de akadnak hollandok és egyéb nációk is. A kezdeti lendület hamar elfogyott, mára a legtöbb épület kiürült, a szalagtelkek elhanyagolt gazosan, a fák metszetlenül, felében-harmadában kiszáradtan szomorkodnak. Kiderül, a vadkár jelentős, a nagyvadak közösen használják terített vendégasztalnak a vetéseket. A kukoricacsövek százszám hevernek a kopogósra, betonkeménységűre száradt kocsiúton. Amíg dús a kínálat, a szarvas pazarol. Letép egy-egy termést, harap belőle párat, ám ha az kiesik a szájából, már nem hajol le érte, megy a következőért. A hullottakat fogyasztják a disznók.

Lassan visszaérünk a leshez. Szarvas nem jött, de digitális egyesek és nullák formájában gazdagabbak lettünk egy-egy borzzal és rókával. A lompos koma a fekete-fehér fejű nyomában járt, amikor kollégánk lekapta.

Jenő szerint a borz – amely a közhiedelemmel ellentétben roppant tiszta jószág – húsa nagyon finom. Különösen a töpörtyűje. Elhiszem alkalmi társunknak, bár lehet, ha elém tennék, én kihagynám. Szedelőzködünk, irány Hóduna.

Gáton a határra

A hazai ártéri erdők egyik legszebbike Gemencen található, amelynek déli csücske Hóduna mellett terpeszkedik. A lassan kiürülő településtől puskalövésnyire húzódik a horvát–magyar határ és a Duna. A lakott részeket a folyam rendetlenségeitől védő gát tetején könnyed sétával elérhető a tetszetős, de elhagyatottnak tűnő emeletes határőrs épülete. „Amikor mi a kilencvenes évek elején lebontottuk, a másik oldalon fölhúzták az acél figyelőtornyot. Piszok nagy, ezért elvétve másznak föl rá a bakák, ebben a nagy melegben pedig borítékolhatóan nincs odafönt senki” – hangoztatja Jenő. Távcsővel ellenőrizzük, a huszonöt méteres tákolmány csúcsán árválkodó bodega valóban üres. Üvege nincs, rossz lehet ott hűvös időben.

Letérünk az ártéri rengetegbe. Meglepetés követ meglepetést, famatuzsálemek, madárparadicsomnak számító holtágak, tikkasztó meleget okádó homokpadok, kesze-kusza bokrok tengerébe jutunk. Odabent szarvas bőg, őz és vaddisznó jár, a vízben percenként „fürdenek a halak”. Csaknem két órát bolyongunk az ősi viszonyokat tükröző dzsungelben. Visszaindulás előtt Jenő elárulja, az Egyesült Államokban már létezik internetes vadászat. Egy kamerával fölszerelt és kismértékben irányítható puska néz a szóróra, az állat besétál, s ha épp a csőbe néz, illetve sikerül azt ráirányozni, csak az entert kell lenyomni. Kívánságra talán a durranás is hallható.

„Szép, új világ” – véli tekintélyes felhanggal a jáger.
Hirtelen összenézünk és legyintünk. Hülye és lusta emberek mindig lesznek, nekik eladható az efféle bazári marhaság. De aki életében már egyszer járt a természetben, az nem kívánkozik a világhálós vadűzésre. Akár puskával, akár távcsővel, jobb kint a szabadban. Teszem azt Magyarország déli sarkában, Hódunánál, Karapancsán vagy Hercegszántó-Budzsakon.

Forrás: Magyar Hírlap