Átfordult a naptár, már az új esztendőt mutatja. Frisset, járatlan gyerekcipőset, új tervekkel, új reményekkel telit. A szilveszteri zsongás még ott tántorog sokak fejében, aztán elillan, mint a hajnali köd, amit megzavar a réten átlibbenő, rakoncátlan északi szél. A tavalyi gondok már elballagtak, az ideiek pedig még csak most ébredeznek valahol messze, mégis nagyon közel.
Sötét van még, amikor elindulok, karcsú Merkelem is megtörten lóg a karomon ezen az igencsak korai órán. Csak pár lépés után, amikor lőszert akarok lökni a tátongó csövekbe, jut eszembe, hogy az bizony a vadászházban maradt. Nem baj, nem megyek vissza, mert kettőt azért találok az öreg kabát egyik zsebében. Ennyi pont elég lesz.
Járni akarok egyet a séta öröméért, a csendes szemlélődés áhítatáért és azért, hogy részese legyek egy olyan világnak, ami mindig is bennem volt, és bennem is lesz az idők végezetéig. Csend van. Mérhetetlen, óriási, hatalmas csend. Csak én járok itt óvatosan, mint egy szellem, ki nem találja a mennyországba vezető út első lépcsőjét.
Kicsit megállok, körbetávcsövezek. Üres a színpad, nincs még előadás…
Szemem megakad az öreg jegenyefán, ami alatt, még a nyáron, rekkenő melegben lestük fiammal a gerléket. A madarakban nem sok kárt tettünk, mert ők úgy gondolták, hogy nem akarnak velünk randevúzni.
Aztán továbbfordulok, végigpásztázom a csatorna partját. Ott, abból a nádfoltból ugrott ki az őszön fényes nappal egy éppen dagonyázó vaddisznó – olyan süldőforma –, és mint aki tudja, hogy éppen nem rá vadászunk, békésen és igencsak sárosan elkocogott. Szerintem még meg is volt sértődve, amiért megzavartuk a délutáni toalettjét… Most onnan sem mozdul semmi.
Hátam nekitámasztom egy vastag fatörzsnek, és legszívesebben rágyújtanék… Fél éve már, hogy leszoktam, de most jólesne. Bizony isten, hogy jólesne…
Majd továbblépek, mint a hajnali, későn jött álom. A következő kanyarnál óvatosan bekémlelek, előreküldve a távcső adta lehetőséget. És ő, a hű szolga vissza is hozza egy őzsuta és két gidájának képét. Tálcán kínálja őket, amint kilépnek az apró rétre. Csipegetnek. Elöl a mama, aztán a két gyerek szépen, jól nevelten. Elnézegetném őket, de inkább odébbállok. Óvatosan visszaballagok az útfordulóig, és a másik irányba indulok. Zsebre vágom a kezem, és kedvem lenne fütyörészni. Jól érzem magam…
Aztán friss vaddisznószag csapja meg az orrom, de a szememnek már nem jut belőlük. Leléptek…
Leérek a völgybe, ahol még este van, minden alszik, békésen, templomi csendben. Az öreg gyertyánok sötét takaróba burkolódzva vigyáznak eget és földet. A Csend őrizői. Itt csak békességgel lehet lenni, minden kósza és tétova gondolat felesleges. Itt mindent tudnak rólam. Érzem és tudom. Megtöltődik a szívem, csordulásig tele lesz, és mielőtt kiömlene, lassan beszúrja magát az ágak közt az aznapi első fénysugár. Körbeforog és megemelve deres kalapját, meghajolva kíván jó reggelt mindenkinek.
Forrás: MNO
