Emberszabású ősünk minden valószínűség szerint puszta kezével szerezte meg mindennapi táplálékát, és foggal-körömmel kaparintotta meg az eleséget jelentő állatokat is. Az első eszköz, amivel felfegyverkezett, feltehetőleg egy ütésre alkalmas kő vagy fadarab lehetett
Az éles kő felsértette az állat bőrét, a hegyes fa belefúródott az áldozat testébe.
Az ütő, szúró és hajító eszközöket szükségképpen olyan fegyverekkel váltotta fel a vadászó ősember, amelyek már nagyobb távolságról is árthattak a zsákmányul kiszemelt állatnak. Ilyen lehetett az íj és a nyíl, a fúvócső. A tűzfegyverek megjelenése előtt ezek hadászatra kifejlesztett, de vadászatra is használatos legfejlettebb változatai voltak a különböző számszeríjak, a hajítódárdák, a mérgezett hegyű fúvócsőlövedékek.
Kemény, férfias és nem is teljesen veszélytelen sportvadászatnak volt részese Széchenyi Zsigmond az indiai lándzsás-lovas vaddisznóvadászatok alkalmával. Ma is találkozunk néhol még vadászíjászattal. Kétségtelen, hogy férfiasabb sport az Amazonas menti őserdők bennszülötteinek favillás-vadászkéses jaguárvadászata, mint a szórón percnyi pontossággal megjelenő vaddisznó magaslesről, távcsöves golyóspuskával való meglövése. Mindez igaz, de mégsem gondolhatjuk, hogy a fejlődés útja visszafordul. Nem engedi meg a gyorsuló idő-, nem tennék lehetővé a körülmények, a környezeti viszonyok, állatvédelmi felfogásba és ebből adódóan jogszabályba is ütközne. Tudomásul kell tehát vennünk esetleg némi nosztalgiával, hogy az íjászat és kopózás ideje lejárt, hogy jelen korunk fegyvere a modem, nagy hatású tűzfegyver. Arra azért természetesen vigyáznunk kell, hogy a modern technikával túlzásba se essünk, erről azoban majd később ejtünk szót.
Ázsiában már időszámításunk előtt előállítottak olyan vegyi anyagokból álló keveréket, amelynek segítségével egy-egy nagyobb ünnepen a mai petárdákhoz, görögtüzekhez hasonlóan fény- és hanghatásokkal növelték a parádék színességét. Ezt az anyagot már akkor is felhasználták megfélemlítő vagy éppen pusztító szándékkal, és bár összetétele nem teljesen azonos a későbbi lőporéval, mégis annak elődjeként tekinthető.
Európában egy freiburgi szerzetes, Berthold Schwarz nevéhez fűződik a lőpor feltalálása, aki 1388-ban olyan anyagot készített, amely már alkalmas volt lövedékek nagyobb távolságra való eljuttatására. A puskák elődei az ún. lobbantyúk egyszerű, hátul lezárt vascsövek voltak. Elölről lőport, fojtást és golyót döngöltek bele, és a hátsó részen nyitott „gyúlyukon" keresztül a lőport meggyújtották. Először tüzes vassal, később kanóccal, majd acél és kova érintkeztetéséből eredő szikrával gyújtottak. Ilyen szerkesztésű tűzfegyverek maradtak ránk a XV-XIX. századból, majd jelentős fordulat állt be a fejlődésben.
Már a XVII. században az angol Allen előállította a könnyen robbanó aranyfulminátot, amelyet azután különböző kísérletezők tökéletesítettek. igy 1774-ben a francia Bayen higanyfulminátot hozott létre, amely a későbbi gyúelegy alapja lett. Az igazi fordulatot az hozta, hogy 1818-ban az angol Egg egy ütődésre robbanó elegyet állított elő, amelyet csappantyúba helyezve rátett a gyúlyuk tölcsérhez hasonló toldalékára, a piramedlire. Egy mechanikus kioldószerkezet ráütötte a rugóval megfeszített sárkányt (kakast) a csappantyúra, a gyúelegy szúrólángot lövellt a lőporra és azt meggyújtotta. Ezzel természetesen még csak a gyújtás módja korszerűsödött. A tűzgyorsasága régi maradt, hiszen változatlanul elölről töltötték a csövet a lőportartó szaruból, a fojtást és a golyókat tároló „lódingból" és mindezeket ledöngölték a puskavesszővel. Még a gyakorlott puskásnak is 3-3,5 percre volt szüksége az újratöltéshez.
A további tökéletesítés lényegében a töltény megjelenésével és így az elölről töltés megszűnésével kezdődött. A skót Forsyth (1807), a cseh Lebeda (1827) - az 1825-ben létesített és SBP töltényeket ma is gyártó Sellier and Bellot lőszergyárral közösen -, a francia Pauly (1814-től) és még sokan mások tökéletesítették az új tölténymegoldásokat és hozzá a fegyvereket.
A lüttichi Bernimolin 1850-ben központi gyújtásos, kakasos puskát szerkesztett, de némely szerkezeti eleme nem a legjobban sikerült, s így a továbbfejlesztést elvégző londoni Lancaster neve maradt ismertebb az utókornak. Az első olyan fegyvert, ami a mai hátultöltős billenőcsövűek elődjének tekinthető, Casimir Lefaucheux párizsi puskaműves készítette 1852-ben. Tulajdonképpen sok korábbi tapasztalatot felhasználva dolgozott, mert 1827-ben megszerezte az akkor legfrissebbnek számító összes ilyen találmány szabadalmi jogait. Igaz, tölténye még ún. szeggyújtásos patron volt, de megnyílt vele a modern lőszergyártás korszaka.
A kiálló szeg nyomásra felrobbanthatta a töltényt, így ennek további tökéletesítése vált szükségessé. A francia Flobert 1874-ben megalkotta a peremgyújtásos lőszert. A papírhüvelyek központi csappantyúval való ellátását az angol Greener és Boxer, a cseh Krnka és még számos puskaműves tökéletesítette. A töltény változásai természetesen a fegyvereken is váltortatásokat követeltek, mindjobban előtérbe kerültek a biztonsági követelmények. Egymás után születtek a nevesebb zárszerkezetek, reteszelési megoldások és „lakatok", amelyek - ma is használatos - legjellemzőbb formáira a sörétes és golyós fegyverek ismertetésénél majd még a következő cikkeinkben kitérünk.
Irodalom:
Dr. Kőhalmy Tamás: Vadgazdálkodás.
Haglund, B.-Clawson, E.: Die Jagdwaffe und der Schuss.
Hardy, J: Vadászfegyverekről vadászoknak.
Zeiske, W.: Waffe und Schuss. Waffen und Schiesskunde fir Jager und Sportschützen.
Zoltán A.: Vadászfegyver és lőismeret.