szalonka vadászatTizenharmadik életévem naplófeljegyzéseit, az új húszaspuska jó­voltából, emlékezetes vadászdátumok egész sora tarkítja. A bagoly­kunyhók köré hullott kánya-varjú-szarkanépségen kívül, abban az évben jelenik meg naplómban az első vadréce, vadlúd, erdciszalonka, fürj, sárszalonka - az első róka, borz, sőt még hermclin is! Ezekről, legalábbis a fontosabbjáról, egyenként próbálok megem­lékezni.

Első vadkacsámmal kezdtük meg - húszasommal ketten - boldog házaséletünk ünnepnapjainak tekintélyes sorozatát.
Kertünk alatt néhányholdas mocsaras-szittyós ingovány lapult: a „Rossztó". Csendes tavaszi éjszakán, nyitott ablakomon behallatszott a rossztói békák zenekarának mormolása, az a tengernyi brekegésből összefolyó, simogatóan zsongító zsolozsma, ugyanolyan kedves tarto­zéka a májusi éjszaka eszenciájának, akár a rajzó cserebogarak dongása, akár az orgona- meg a jázmin- meg a szagoslonc-illata, akár a fülemüle csattogása . . .
No de nemcsak békák kuruttyoltak a Rossztóban. S most különben sem jószagú májusról, hanem takonyszűrő februárról van szó. Nya­ranta ugyanis két-három tőkésréce pár költött a Rossztóban, s egyik­másik ilyenkor, télen is hazalátogatott, éjszakára meg-megjött, a nagy sárréti vizekről.
Érthető, hogy a húszaspuska karácsonyesti beköszöntése óta külö­nös figyelmet fordítottam a „Rossztó"-ra, naponta ellenőriztem, nem kercste-e fel valami átutazó fürdővendég. De nyilván köztük is híre mehetett az új húszasnak, mert az első „rossztavi siker" csak február kilencedikén mutatkozik naplómban.
Estefelé járt, Flóriánnal valamelyik bagolykunyhóból voltunk haza­térőben, mikor a Rossztó felől rekedt sápogás ütötte meg fülünket.
Egy-kettőre készen volt a haditerv. Magam az ingovány végében bokrosodó égersűrűhöz lopakodtam, Flórián pedig szemközti oldaláról zörgette felém a nádat.

Hamarosan fel is röppent négy szép „stokker".* Három gácsér meg egy tojó. Odadupláztam. Első csőre semmi se történt. Hanem másodikra az utolsó gácsér lehajtotta csillogózöld fejét, összekapott szárnynyal hanyatlott vissza a nádba.

Vizsla nem volt velünk, csak a bagoly. Ezt fához láncoltuk, aztán bemásztunk a réce után. Soká firtattuk azt a sűrű csuhist, meg-megmerült a csizmaszár a jeges vizű posványban, javában alkonyodott, alig láttunk a sötét limbusban. Végül mégis megtaláltuk. Szép, öreg „dunai" gácsért!

Hirtelen örömömben kitépkedtem farkának pörgén-kunkorodó, feketebársony tollát meg szárnytükrének ibolyaszín zománcát, kalapomhoz tűztem.

Csak hazamenet eszméltem rá, hogy tépett tollú madarat - akármilyen pompás gácsér volt is imént - nem lehet már kitömetni. Hibátlan emlékmadár is legyen, büszke kalapdísz is - egy rókáról két bőrt -, ez túlhaladja a lehetőség határát.

Így hát csak kalárisnyakú, fényeszöld fejét meg gesztenyebarna bögyét tömettem táblára.

Mintegy hónappal később még egy emlékezetes récekalandom volt, mégpedig nem is az új húszassal, hanem a tavalyi flóberttel.

A már ismételten említett kerti tó, az „Adria" partján settenkedtem, mikor a víz közepén úszó fehértarka valami kapta meg szememet. Elő a messzelátót: ismeretlen, fehértarka, kisebb réceforma madár. Még azon tűnődtem, beszaladjak-e gyorsan a húszasért, de attól tartva, hogy időközben a tarka réce odébbáll, a kezemben levő flóbertra határoztam magam. A partmenti sűrűk mögé bújva, soká kerülgettem a madarat, de ötven lépésnél közelebb nem jutván, bizonytalan lövést kellett kockáztatnom.

Mihelyt hófehér bögyét felém fordította, odacsettentettem - melléje! De a titokzatos réce szerencsére nem repült fel, hanem elbukott. Sebesen újratöltve, archoz emelt puskával lestem, s mihelyt ismét felszínre tűnt, megint odalőttem. A kis golyó ezúttal is mellette cup-pantotta a vizet, s a madár újból csak alámerült. Harmadikra aztán mégis sikerült bögyön találnom. Erre szárnyra kapott ugyan, de rövid repülés után, élettelenül csattant vissza a tótükörre.

Ladik nem volt kéznél, a récét csak izgalmas vesződség árán sikerült kihalászni. Mégpedig a jókora gombolyagba csavart, sárkányröptető zsinór segítségével. Czakó úr fogta a zsinór túlsó végét, én az innensőt, s két szemközti parton járva általfeszítettük a tavon, előzőleg azonban nehéz fakölöncöt - úszót - erősítettünk a közepére. Aztán végighúzattuk a tó tükrén, akárcsak halászatkor a nagyhálót.

S mikor a kölönc végre partra terelte a madarat, nem győztünk csodálkozni rajta: sötétzöld fejű, fehér-fekete-tarka, gyönyörű szép récét lőttem! Aranysárga szeme alatt, fekete csőre töve mellett kétoldalt, egy-egy forintnyi hófehér folt fénylett, sárga lábán fekete úszóhártya! Ilyen csodálatos récéről bizony még hírből sem hallottam, habár Flórián „jeges-récének" mondta.

Részben igaza is volt, mert a Velencei-tavon valóban annak hívják, noha ott is tévesen, hiszen ez a név csak a nagyon ritka „Fuligula hyemalis"-t, a valódi jegesrécét illeti. Az általam lövöttet pedig „Fuligula clangula"-nak bizonyította a Brehm, a „kerce-réce" szépen fejlett, nászruhás gácsérjának. Tavaszi vonulás közben tévedt a mi Adriánkra, itt érte utol végzete. Fáradt lehetett szegény, ezért nem reptette fel a flóbertgolyó csettenése, ezért várta meg a harmadik, a végzetes golyóbist. Gyerekszobám kitömött madarainak legféltettebb díszpéldánya lett!

A frissen lőtt vadrécének - de csak a télinek - valami egészen különös illata van. Vadászolvasóim bizonyára ismerik azt a sajátságos zamatot, a mocsár, a hal meg a bezsírzott vadkacsatoll szagának egyáltalán nem kellemetlen keverékét. Valahányszor megüti orromat, gyerekkorom jut eszembe.

Mégpedig az a legrégibb kisgyerekkorom, amikor még nem is puskáztam, amikor még apám, ha estenden megjött, s valami szép tarka récét sikerült lőnie a Sárréten, behozta a szobámba, rácsos gyerekágyam mellé. Említettem már, milyen gyalázatos alvó voltam - „emberemlékezet" óta. Jól tudták azonban, hogy szép vadászhistóriával, érdekes lesről szóló elbeszéléssel nemcsak megörvendeztetnek, hanem esetleg még el is altatnak!

Szép is volt az, különösen mikor odakint fütyült a hófergeteg, szobámban meg halkan duruzsolt a zöld tyúkszemes cserépkályha! Be jólesett olyankor a meleg takaró alá vackolódni, onnét hallgatni a sárréti kalandokat. S a vadászmese szava, meg holmi cifratollú kanalas-gácsér édeskés ingoványszaga mellett - még édesebb álomba süly-lyedni. . .

Első vadludamat is abban az évben írtam be naplómba.

Sárrétünket ismét elöntötte a koratavaszi áradás, összefüggő tóság-gá egyesültek a nagy legelők, beköszöntött hát a vadvizek szokásos madárnépe is.

Akkoriban igen tanulatlan voltam még a vízimadarak dolgában. Ludak-récék járásának kitanulmányozásához, alkalmas búvóhely kiválasztásához, lesgödör készítéséhez, vagy a nálunk alkalmasabb leshordó kásásához még vajmi keveset konyítottam. Ezen a téren csakis az Öreg, vagy pedig Flórián véleménye lehetett mérvadó, minden szavuk szentírás. Csak sokkal később, fokozatosan jöttem rá, hogy bizony ők sem olyan igen nagy mesterek, s hogy megfelelő „körültekintéssel" tetemesen meg lehet javítani az Öreg ősi módszereit, egy-két libájának-récéjé-nek sovány zsákmányát.

Hiszen „tapasztalat" - ezt is mostanában állapítottam meg - sosem az élmények számát, hanem mindig csak a belőlük való okulást, hasznosításuk mértékét jelenti . . .

Valamelyik elárasztott réten, a síkvíz kellős közepén, kerek alakú rekettyebokor sűrűsödött egymagában: az Öregnek évek óta megszokott, állandó leshelye. Csekély emelkedésen tengődött az a bozót, alját még legnagyobb áradáskor se lepte el a víz, száraz lábbal lehetett benne tartózkodni - ezért nem tágított tőle az Öreg. Volt benne egy kis fapad is, azon szoktunk kucorogni. Tele volt az alja mindenféle szeméttel, dió- meg narancshéjjal, idei, tavalyi, s tán még régibb, színeveszett töltényhüvellyel. Mi sem természetesebb, hogy az egész környék vízivadja nemcsak tudott arról a rekettyebokorról, hanem teljesen tisztában is volt annak jelentőségével.

Hány délutánt-estét elvárakoztunk-fagyoskodtunk-reménykedtünk ott, kilövetlen puskával! Forgolódtak, „kódorogtak" a récék-libák szépen, felénk is irányzott egyik-másik csapat. Mielőtt azonban a puska odaszólhatott volna, mindig félrekanyarodtak. Csak nagy néha fordult lövésre egy-egy tapasztalatlan jövevény, vagy szándékolt irányából félreterelt, szélnyomta társaság . . .

Mégis onnét, abból a haszontalan rekettyebokorból lőttem életem első vadlibáját!

Ketten jöttek mindössze. Halkan beszélgetve ereszkedtek felénk, könnyű lőtávolságra. Idegenek lehettek, messziről idetévedt, bizonyára másajkú vándorok. Helybeli vadlúd soha nem követett volna el ilyen kislibás könnyelműséget.

„Hozzájuk lőttem."

Nem tudom miféle tájszólás lehet ez, de akkoriban mifelénk nem „rálőttek" a vadra, hanem „hozzálőttek".

És lövésemre, egyik lúdnak valóban megcsuklott a nyaka: nagyot csattanva ütődött a vízre . . . Hasonfekve, szétterpesztett szárnnyal lobácsolt még néhány percig, apró köröket írt le úsztában, mielőtt elcsendesedett.

Ki akartam tömetni.

- No de az ég szerelmére kérlek, ha már okvetlen ragaszkodsz ehhez a borzalmas tervhez, hát legfeljebb a fejét! Abba mégis kevesebb moly fér!

Trófeagyűjtésem mindig ilyen nehézségekbe ütközött.

Ugyanezen év április elsején pedig sor került első szalonkámra is. Otthon el sem akarták hinni, áprilisi tréfának tartották!

Tavaszi vonulás idején csak ritkán mutatkoztak nálunk. Pedig egyik-másik szomszédunknál, különösen Lovasberényben — ahol később annyi kiváló szalonkavadászatban lehetett részem - Dunántúl-szerte híres tavaszi szalonkázások folytak. Ősszel viszont mihozzánk is rendszeresen megjöttek, október-novemberi fácánhajtásokban mindig esett néhány. Pentelén nemigen volt összefüggő erdőség, csak amolyan kisebb-nagyobb csenderesek, égerfás, feketefenyős csepőtések, fácánnak kedvező „rqzulák". Az ilyesféle terepet pedig csak az őszi szalonka kedveli; tavaszi húzásra, alkalmasabbnak tartja az egyöntetű, terjedelmesebb erdőt.

Apám akkoriban, kilencszáztizenegy márciusában, a Vértesbe készült, egyik barátjához, szalonkazörgetésre - vagy amint tősgyökeres magyar vadásznyelven mondják, „klopfolásra". És önálló puskás létünkre, bennünket is magával vitt: a húszasomat meg engem.

Azon a tavaszon kevés volt a szalonka. Szeles, hideg idő kellemetlenkedett, kétnapi zörgetés alatt alig esett néhány. Lesre pedig, a gyalázatos időjárás miatt, ki se mentünk.

A kétnapi hajtás közben, mindössze három szalonkára tettem lövést. A két elsőnek melléje, ezek valóban áprilist járattak velem. A harmadiknak azonban eltaláltam a szárnya leghegyét. Ez le is esett, ha nem is valami parádésan. Szerencsére azonban a szárnyaszegett szalonka, legalábbis nappal, nem szokott nehézséget okozni. Egyhelyben megül, könnyen elfogható.

De ki is tömettem ám!

Mégpedig legújabb divat szerint, „csendélet" formájában. Nemsokára ott lógott már, tanulóasztalom felett. Rücskös kérgű cserfatáblán, lábára kötött zöld zsinóron csüngött. Két kis ecsettollát pedig násfa-fortna tűbe foglaltatták. Hosszú évekig díszítette vadászkalapomat. . .

Ma is sajnálom, hogy első szalonkámat nem húzáson, nem langyos alkonyatban pisszegő nászröptében lőhettem!

Hiszen jól tudjuk azt mindnyájan, hogy a korrogó szalonka, a vacsoracsillag alatt imbolygó vándor - mégiscsak az az igazi szalonka!

0
0
0
s2smodern
powered by social2s