vadászházCsodaváró békesség lepte el az ezüstösen homályló rétet, a sötéten hallgató erdőt, a tátott szájjal figyelő szarvasvadász lelkét.

Vártunk még jó darabig. Leselkedtünk.

Aztán ebbe a zavartalanul álmodozó, szénaillatú csendbe, ebbe a kegyeletes erdei templomba - belezsongott egy szarvasbika orgonája!

Akkor hallottam életemben az első szarvasbőgést.

Beleizzadok ebbe a fejezetbe!

Oly sokrétű emlék, annyi mindenféle tartozik hozzá. . .

A sötét fenyők közt megbújó, fazsindelyes vadásztanya szobácskája . . . A túlságosan bedurrantott cserépkályha - alig győztem szellőztetni ... A kőkemény, nekem, sajnos, kissé rövid vaságy ... A benne álmatlanul átvirrasztott éjszaka! Az újból és újból kigyújtott gyertya! ... A körülöttem sűrűsödő agancserdő és kétakkora árnyékának kúsza ágaboga ... Az éjjeliszekrény gyertyalángja alatt meg-megcsillanó Schönauer-töltények fénye - melyik lesz vajon a kiválasztott, a nagy eseményt végrehajtó? . . .

S a nyitott ablakrésen, a csaknem szüntelenül beharsanó szarvasszó!

Aztán, végre-valahára, fél ötkor, a vadőrök kvártélyából gyengén átszüremlő vekkerberregés, az ébredő tanya első megmozdulása . . .

A barátságos kis ebédlőben - nappalinak, pipázónak, írónak, olvasónak is mondhattuk - kandalló pislogott, rogyott rugójú, kopott bőrfotőjök avulgattak. Ott is rengeteg agancs ágaskodott körös-körül. Évtizedek óta oda sűrítették a selejtes agancsokat, telistele volt velük minden. Egyetlen falat sem lehetett a felnyársaltatás veszélye nélkül megközelíteni - még ágyamban is csak lehajtott fejjel mertem felülni, nehogy a kimeredő szemágak valamelyike még idő előtt bökje ki szememet. Közeli rokonságom közt amúgy is két félszemű volt, egyáltalán nem törekedtem közéjük harmadiknak. Mindig szerettem a sok agancsot, de csak az életveszély határán innen.

Apámon kívül még két vadászvendég tartózkodott ott, két élemedett, süketülő nimród, amilyenek közé immár önmagam is bízvást beillenék. - Milyen egy-kettőre utolértem őket!

Egyenként gyülekeztünk az ebédlőasztalon füstölgő tea köré. A többiek jól kipihenten, de még nagyokat ásítozva, ahogy bőgés vége felé szokás, amikor egyre nehezebben esik a hajnalelőtti talpraállás . . .

Én viszont éberen - tegnap óta egyfolytában!

A két öreg vendég egyike, rajtafelejtette szemét asztalra kikészített, egyébként példás gonddal kezelt Schönaueromon. Fejcsóválva nézegette, majd szemöldökét felhúzva, rosszallóan jegyezte meg:

,,Bőgő szarvasra - hatmilliméteres fegyvert?"

Többet nem is szólt. Aztán előjártak a vadászszekerek - távolabb fekvő pagonyokba szállították a többieket. Nekem még vagy félórát kellett türelmeskednem, gyalog voltam indulandó a közeli „Tunyok"-ba, ahol régóta ismert, vén, visszarakott tízes bika szemeltetett ki számomra - elsőnek !

Felkászálódtak az öregek, szekereik elrobogtak, lassanként halt el utánuk a zörgés. Majd a körülöttem sötétlő erdőség, a szekérzörgés okozta rövid szünet elmúltával, zavartalanul folytatta, csak néhány verssort kihagyott zsolozsmáját. Javában bőgtek a szarvasok.

Völgy ölében húzódott a vadászház, kétoldalt emelkedett az erdő, s az innen-onnan harsogó átellenes bőgés, önnön visszhangjával összekeveredve, szüntelen morajjá tömörült.

Nagyon is túlméretezett szarvasállomány járta azt az erdőséget, két-háromszor annyi, mint amennyit a terület elbírt volna. Vége felé közeledett a bőgés, amikor a meglett bikákon kívül, a fiatal kamaszok is egyre-másra fújják. Az időjárás ellen se lehetett kifogás, szélcsendes, friss, harmatos volt az erdő, sőt a völgyárnyék hűvösében már deresen ropogó . . .

Bőgtek is ám a szarvasok körös-körül, mintha csak nekem harsognának ünnepi bemutatót. Én pedig megbűvölve, ujjongó örömmel ül-tem a házikó előtt, az álmosan pislogató, lassanként kialvó csillagok alatt, és éppen tizenkilenced szer ajánlottam a mellettem hallgatódzó Prémnek, hogy induljunk hát végre, nem győzöm türelemmel. . .

De őt bezzeg nem zavarta a legényvadász túlcsorduló szenvedélye. Tisztában volt a töksötét erdőbe való túl korai indulás, a velejáró zaj, a láthatatlan vadugrasztás sokféle hátrányával - a kifogástalannak ígérkező hajnal elkontárkodásának veszélyével.

fgy aztán - habár hatalmas nagy bádogtokban tartott időmérőjét minden „hányórámra" kötelességszerűen elővette, szétnyitotta, kérdőre vonta, összekattantotta, helyretette, s a ruházatán előzőleg kibontott gombsort gondosan visszagombolta - könyörtelen kitartással így válaszolt:

- Várgyunk még.

Vártunk is. Három-négy percig. A következő órakonzultálásig. De valójában, mintegy jó félóráig.

Közben pedig - akárcsak szomjas vándor a forrásvizet - olyan mohón nyeltem a magyar erdő első számú élményének, a szarvasbőgés szimfóniájának varázsitalát.

Ismerkedtem vele, igyekeztem megérteni. Értelmezni próbáltam, ellenőrizni az emlékemben felraktározott sok-sok leírást, még több hallomást.

... Az öreg bika, ritkán megbődülő, álmosan vontatott orgonáját - a dühös, féltékeny szarvas érces, messze harsanó kürtjét - a magányos, tehénkereső, nyugtalanul bódorgó bika hangos vágyakozását - a nyálas kamaszok félénken nyekergő legénvkedését - a párbajra készülő bajnokok fenyegető rivalgását... - azt az annyira változatos, számtalan könyv magyarázta, még több szakértő tanította hangskálát, amit emlékezet óta tanulmányoz, holtig értelmez a szarvasvadász, aminek mását bőgőkürtje szeptemberként újból és újból megtanulja, de hibátlanul visszaadni, félreérthetetlenül utánozni, mégis milyen ritkán tudja .. .

- Na, mosmá' mehetünk - riasztott fel Prém végre, nyugtalan álmodozásomból.

A vadászház - mondottam - völgyben lapult, fenyőszálasban. De néhány száz lépéssel odébb kitisztult a völgyfenék, hosszú, tágas rétté nyílott. Egyik szélét a Csengőhegy, másikát a Tunyok oldalazta. A mintegy két kilométer hosszú és fél kilométer széles mező, közkedvelt bőgőhely volt. Jól kitiport váltók keresztezték. Tunyok és Csengőhegy szarvasa azon a réten tartotta szeptember éjjeli lakodalmát.

Imént is, még a ház előtt ültünkben, onnét, a nagy mező felől hallatszott legélénkebb szóváltás . . .

Mentünk is már a hangok irányába, óvatosan közeledtünk. Fakult felettünk az ég, javában pitymallott. De lábunk előtt a fenyvesben haladó vadászcsapásból, nemigen tágított még a sötétség.

Tapogatózva raktuk lábunkat, nehogy gallyat roppantson.

Jó széllel, nesztelen lopakodva, meg-megállva, hajnalérlelő szüneteket tartva, cserkésztünk a harsogó hangverseny irányába. Nyilván három különböző szarvastorok uralta odakint a helyzetet. Kettő egymással feleselgetve, de látszólag egymást respektálva bőgött, míg a harmadik jóval ritkábban, álmosan, unottan, öregurasan mörcögött.

- A' lesz a mienk - súgta hátra Prém -, e' se lehet téveszteni a szaván, mintha csizmaszárbú' fújná . . .

Előderengett a rét kopott szürkesége, alacsony ködfoszlányok feküdték meg az alját. De hiányos volt még a homályoszlás, fa mögé lapulva kellett némi időt engednünk.

A rét innenső darabja kimutatkozott már, de üresen - vadat nem lehetett látni rajta. Pedig a három bika most is javában bőgött odakint. Mégpedig, mintha a „mi bikánk" valamivel közelebb esne hozzánk amaz kettőnél. . . De aztán, mintha megint távolodna, mintha a túlsó erdőszélét közelítené . . .

Prém, hirtelen elhatározással, sarkon fordult:

- Kerüjjünk elejbe - vággyuk el az uttyát. . .

Azzal már indultunk is visszafelé, gyors, de hangtalan, térdben meg-megroggyanó, „féderező" léptekkel. A szálerdő homályában nagy vargabetűt kellett tennünk, hogy észrevétlen érhessünk át a szemközti erdőszél ösvényére.

- Ha szaporán szeggyük a lábunkat, még kint érhettyük . . .

A szapora szedésen nem múlott. Meg is ugrasztottunk egy láthatatlan, de goromba őzbakot, ránk is böffentett vagy hármat - elhallgattak odakint a bikák . . .

Na, most elkevertük a kalapácsnyelet - gondoltam.

De Prém nem engedett:

- Mosmá' mindegy, mosmá' csak gyerünk, hátha megnyugszanak . . .

Hát mentünk is, ezt senki se tagadhatta volna. A szarvasok viszont, csendben voltak.

De néhány szorongó perc múltán - mily megkönnyebbülés - újrakezdték! Először csak a két feleselő, de aztán, kisvártatva - közéjük

mörcögött a „mienk" is! Kint voltak hát még a réten, megbocsátották az őzriasztást. . .

Aligha siettünk negyedóránál tovább, mégis dűlt rólam a verejték, mire a felső cserkészösvényt elértük. Pedig deres volt a hajnal. Kiláttunk ismét a mezőre, már teljesen kivirradt. Eltakarodtak a ködfoszlányok is, elég messzire nyílt a látóhatár - de vad még most sem mutatkozott. Pedig egyre közelebb hallatszott a bőgés, változatlan irányból. A rét azonban hullámos volt, emelkedett előttünk, végiglátni nem lehetett rajta.

A „mi bikánk" most ismét szólt. Közelebbről a másik kettőnél. . .

Egyre odább lopództunk a mezőszél mentét követő cserkészúton. Prém nem fordult hátra, csak jobb kezének leeresztett mutatóujjával biztatott - gyerünk - gyerünk . . .

Mígcsak - meg nem dermedt.

Nemcsak hívogató ujja - az egész ember. Tenyere „állj"-t jelezve meredt meg - sóbálvánnyá fagytam mögötte magam is.

Ö nyilván látott valamit - én még a világon semmit.

Mozdulatlan csend volt - még lélegzeni se mertem.

Aztán - újra megbődült a távolabbiak egyike. . .

S válaszképpen - a „mienk" is mordult. . .

Prém - akár az összecsukló collstok - hangtalanul térdre süllyedt.

Utánoztam - mit tehettem volna egyebet?

Biztató ujja ismét hátra intett - csússzam oda melléje . . .

Odacsúsztam. Fogvacogva, remegő inakkal.

így, összegörnyedve, éppenséggel semmit nem láthattam. Mihelyt azonban fejem az övé mellé ért, fülembe lehelte:

- Itt a bikánk előttünk! ... - Várgya ki a következő versit, oszt csússzon oda a vastag cserfa tüvihő' - onnajd mán odalát. . . sok ám körülötte a fránya tehén, csak azoknak a fülit vigyázza, ne a bika szarvát. . .

Igyekeztem szót fogadni.

S mikor elértem a nagy cserfát, mikor takarásában nagy vigyázva talpra emelkedtem - felejthetetlen kép tárult szemem elé! S minthogy még ma, negyvenhat év után is világosan látom, pontosan le is tudom írni:

Vagy százötven lépésre álltak, még kint a réten, de már nem messze az erdőszéltől. Jókora falka tehén, lehetett vagy huszonöt-harminc. Nagy részük még gyanútlanul legelgetett, de ketten-hárman már az erdőszélhez közeledtek, sőt a vezértehén óvatos, szárazfejű alakja már-már belépőben volt. . .
0
0
0
s2smodern
powered by social2s