vadászSzeretek idősebb, éltesebb korú vadászokkal vadászni. Csendes örömmel tölt el bölcsességük, lágy, tiszta humoruk, életszemléletük és a mindennapokhoz való nyugodt hozzáállásuk. Ők már vallják: minek siessek?

És mennyire igazuk van…

Minek sürgetni azt, ami úgyis eljön? Minek idegeskedni olyan dolgokon, amelyeken úgysem tudunk változtatni? Úgy vélem, hogy ez az igazi életbölcsesség.

Ugyanakkor, ha eme idős vadásztársak előtt megcsillan valami, amit régmúlt ifjúságuk emléklapjairól a történelem szele feléjük sodor, nos, akkor – ha csak kicsinyke időre is, de – megpezsdül a vérük, friss élet költözik megfáradt tagjaikba…

– Szóljatok már annak a nyavalyás gyereknek, ne rohanjon annyira! – üvöltötte a kellemesen sétálgató Sanyi bácsi. – Lassabban már, hogy az anyátok ne sirasson benneteket! – kontrázott rá a tőle nem messze, békésen ballagó Karcsi bácsi.

De senki sem hallgatott rájuk, a hajtósor csak ment előre szépen, kellemes ütemben, egy vonalban. Pontosan úgy, ahogy a múlt héten, meg azelőtt, meg azt megelőzően számtalanszor, hiszen ennek így van rendje. De ezt ők is pontosan tudták…

Majd mit tesz Isten – két hajtás közötti pihenőben –, mellém sodorta őket a novemberi szél meg a kellemes csevegés, viccelődés utáni vágy.

– Jobb lett volna otthon maradni, Karcsikám – kezdett a jajgatós szavalásba Sanyi bácsi úgy, hogy a körülöttünk álldogálók jól hallják.

De „Karcsikám” nem válaszolt, mert a messzi horizont felé hunyorgott. – Alighanem libák – mondta, és már futott is, kereste magának a megfelelő fedezéket, mert a „libák” éppen felénk fordították a kormányrudat.

Sanyi bácsi ez hallván úgy vágta magát hasra vállba kapott sörétesével, mintha visszajöttek volna az oroszok, a mellettünk lődörgő másik két öreg pedig kommandós módjára vetette be magát a máskor rettenetesen szúrós és „rossebverte” olajfüzesbe, épphogy csak nem festették terepszínűre egymás arcát.

Csak én álldogáltam – immár egyedül – a csipetnyi komikummal fűszerezett őszi délutánban.

– Az előbb még orvoshoz akartak menni… – kiabált belőlem a kisördög.
– Nem libák ezek, hanem egy csapat kacsa – jött valahonnan a felismerés. De a háborús alakzat nem bomlott fel, mindenki feszülten figyelt, és várta, hogy a repülő „valamik” lőtávolba érjenek.

– Mit tátogatsz ott!? – kiabált rám valamelyik.

De én csak mosolyogtam, és békésen követtem szememmel az időközben fejünk felett gyors ütemben elhúzó, nyikorgó szárnyú, karcsú nyakú, hófehér hattyúsereget.

– Talpra! – nevetek fel hangosan, de már nem egyedül.

Lehet, hogy megőszültek, lehet, hogy fáj a térdük, a válluk, a derekuk. De ha a csínytevés lehetősége bezörget megfáradt szívük évtizedes ritmusába, vagy az ősi ösztön, a vadászat kopogtat nagy hirtelen a charme-os kabát alatt, akkor szemük megcsillan, benne az ártatlan gyermeki rosszasággal és a soha ki nem hunyó huncutság derűs fényével.

Forrás: MNO
0
0
0
s2smodern
powered by social2s