Az alábbi olvasói levél egyszerre megható, tanulságos és tiszteletre méltó.Megható, hogy a szereplők nyolcvan évesen is hódolnak a szenvedélyüknek, tanulságos a helyzet, amibe keveredtek és tiszteletre méltó, hogy elmesélik mindezt a vadásztársaknak.


Nem akarok senkit sem bírálni, a saját felelőtlenségünk esetét szeretném elmondani.

A történet egy szép, késő őszi délutánon kezdődött. A szokott lesünkre ültünk ki, disznóra vadásztunk. Miért a többes szám? Mindketten a 80. évünkbe járunk, s igy már biztonságosabb együtt kimenni vadászni. A lövés kiváltsága az enyém, mertengem, mint „későn érő tipus,” csak a 60-as éveim elején ért utol ez a szenvedély. Férjem 18 éves kora óta vadászik, s azt mondja, ő már olyan sok vadászélményt gyűjtött, hogy annak örül, ha nekem sikerül, igy ő a kisérőm. De azért már én is túl vagyok a 180. disznó elejtésén.

Na, de hogy is volt? Végre megjött a várva várt koca, hat nagyobbacska malaccal. Nem volt vadászlázam, nyugodtan engedtem el a lövést, de a malac bizony berohant a kis tisztásról az erdőbe.

„Mama, ezt elhibáztad!” - szólt a megállapítás.

„Nem, biztos, hogy meglőttem!” – válaszoltam.

„Jó, akkor nézzük meg!” Lepakoltuk holmiainkat a les aljára, s megnéztük a rálövés helyét, annak ellenére, hogy férjem állította, hogy nem találtam el. Aztán egy kis vércseppet találtam, ami reményt keltő volt, s mivel pár lépéssel odébb is találtam vérnyomot, tovább mentünk. Igaz, nagy nehezen, egyik nyomtól a másikig, be az fákközé, a szederbokrok alatt bujkálva, remélve, hogy hamar ráakadunk a malacra.Aztán egyik pillanatról a másikra besötétedett, s mi már jól bent jártunk az erdőben a sűrű szedresben. Lámpa volt nálunk, egyet -egyet lépkedtünk csak a vérnyom után kutatva, s kisvártatva ott feküdt a zsákmány, az úgy 12-15 kg-os malacka.

Na, most ki is kell vinni! Igen ám, de merre induljunk? Hitvesem megragadta a malacka lábát, és elkezdte húzni, de minduntalan megakadt vagy az ő, vagy a malaclába a szederindákba. Én mentem utánuk, néha a papa kabátjába kapaszkodva, mert annyi sima hely sem volt, hogy biztonságban letegyem a lábamat, persze nekisem. Egyszer, mikor a malac lábát akarta kiszabadítani az indák fogságából, elesett. Nem lehetett túl kellemes, s főleg, mert a kezét sem tudta hova tenni, hogy támaszkodjon, csak szedertüskékbe, igy nehezen is állt fel. Mikor felállt, a malac lábát kellet megkeresnie a tüskés ágak között. Pár lépéssel odébb, mikor lehajolt, a szemüvege lesodródott. Szerencsére egy indán felakadva azt hamar megtaláltuk. Még pár méter, s reméltük, hogy kiérünk. Papa kereste a visszautat, s a viszonylag ritkább aljnövényzetet, húzva maga után a zsákmányt, aminek bizony én is néha a lábára léptem, mert nem láttam, hova teszem a sajátjaimat. Ekkor taktikát váltott. Én kaptam a lámpát, ő két kézzel megfogta a malac lábait, s egy kicsit, amilyen távol csak tudta, maga elé dobta, rá a szederbokorra az egész állatot, hogy lenyomja az indákat, s tudjunk tovább menni. Majd ismét felemelte, tovább dobta. Megint egy emelés, egy dobás, pár lépés előre. Ez igy ment egy ideig, de elfáradtunk nagyon. Álljunk meg, pihenjünk egy kicsit! Persze sehol egy kidőlt fa, amire leülhettünk volna, sőt egy talplatnyi sima föld se, csak szeder és szeder… Menjünk! De merre? Ez az erdőterület viszonylag kicsi, ha bárhol kiérünk egy nyiladékra, tudjuk hol vagyunk. Néztük a fák törzsét, hol mohosabb, talán igy tájékozódhatunk, s megtaláljuk az északi irányt, hiszen gyerekkorunkban igy tanultuk. Azt ugyan nézhettük! A lámpa fényénél mind egyforma volt. Béla mondta, arra van a szóró, én mondtam, amarra. Aztán már meg sem mertem szólalni, csak láttam, egyre nehezebben dobja előre a malacot, de semelyik irányba sem látunk nyiladékot. A hold sem látszott sehol, csillagok sem, borús volt az idő. Bennem már rég felmerült, segítséget kéne kérni, de nem szóltam, próbáltam lépést tartani a vakvilágba, hátha…. Arra gondoltam, nincs fagy, kabátban vagyunk, kibírjuk reggelig. Papa, miután látta, hogy már két órája bolyongunk, feladta, s szégyen ide, szégyen oda, segítségért telefonált a hivatásos vadásznak. Most szerencsénk volt. A fiával pont egy disznót hoztak a vadkamrába, a közelbe voltak, hamar ideértek. Mi azonnal megláttuk közeledő kocsijuk fényét, és visszajeleztünk. Nagyon közel voltunk a szóróhoz, de örültünk, mikor azt mondták, ne mozduljanak, majd mi bemegyünk magukért. Jöttek is, a fia egy nagy bozótvágó késsel vágta az utat, vadászunk pedig kihúzta a malacot.

Mikor mi is kiértünk az ismerős és biztonságos helyre, csak annyit kérdeztek: A kocsit megtalálják? Persze! Mikor végre bekászálódtunk a kocsiba, mindketten azt éreztük, hogy végre jó helyen vagyunk! Igaz, ilyen még nem történt velünk, hogy nem kaptam töretet, a disznó nem kapott utolsó falatot, s nem álltunk kalaplevéve a teríték előtt.

Karácsonyra kaptunk egy bozótvágó kést a gyerekeinktől.

Ui. Mikor a lőtt vad elugrik, midig odaállunk a kocsival, s bekapcsoljuk a helyzetjelző világítását, hogy az ide oda keresgélés közben, ha besötétedik is, támpontot lássunk. Hát az öregek is tehetnek néha olyat, mint egy zöldfülű, kezdő vadász!

Forrás: Nimród