Feldúlt erdők, űzött vadak, tehetetlen vadgazdálkodók – az illegális agancsgyűjtés egyre nagyobb méreteket ölt, az orvgazdák ellen azonban nincs mit tenni. A jogi szabályozás tele van hézagokkal, az agancsozók a vadat, őket meg a kényszer hajtja.

– Egy méterre sincs öntől az agancs, elhiszi? – a kérdést Kovács Gábor, a Gemenc Zrt. Szekszárdi Erdészetének vezetője teszi fel, miután másfél órája koslatunk hullajtott agancs után a gemenci erdőben. Körülnéztünk már a kis-gemenci vadföldön, átfésültük a szénás etető és a szarvasvályú környékét, most pedig itt vagyunk a Forgó-tó mellett. Forgok hát én is, igyekszem észrevenni, amin állítólag majdnem keresztülestem. Végül megpillantok egy terepszínű képződményt: egyetlen íves ágacska az egész, elágazás, korona sehol. A trófea nincs több harminc centiméternél, a súlya körülbelül tíz deka, vagyis hetven forintot ér.

– Egy fiatal szarvasbika első agancsa, a második évükben növesztenek ilyent és csak május–június tájékán hullajtják el. Tehát tavalyi.

Szenzációs. Kérdőn nézek az erdészetvezetőre, aki az imént jelentős dámszarvas-populációról és értékes agancsokról mesélt. Aztán leesik a tantusz: amivel szembesülünk – pontosabban nem szembesülünk –, az jelenti a probléma lényegét. Az erdőnek ugyanis tele kellene lenni hullajtott agancsokkal, amit március vége felé az erdészet emberei nyugodtan összeszednének, mivel a vadászati törvény értelmében a hullott agancs a területen vadgazdálkodási joggal rendelkező társaságé. De fütyülve a jogszabályra, már januártól egyre többen vágnak az erdőnek, hogy összeszedjék az agancsokat, aztán pénzzé tegyék. A három kiló alattiak 25-30 százalékát, az a fölöttieknek mintegy 90-95 százalékát nem az erdészet emberei találják meg.

– Űzik, hajtják a vadakat, láttam már motorral, lóháton és kutyával közlekedő agancsozókat is. Az állományt folyamatos mozgásban és stressz alatt tartják, amitől az egyedek legyengülnek. Az erdőben is kárt okoznak, mert a szarvasok kénytelenek a fiatalabb fákról lerágni a kérget, hogy fedezni tudják a megnövekedett táplálékigényüket.

Új helyszínre igyekszünk, ezúttal abban reménykedünk, hátha sikerül meglesni, hogyan dolgoznak az illegális agancsozók. Minden rezgésre megtorpanunk, a távolban gyönyörű szarvascsordát látunk, a töltésről róka igyekszik a sűrűbe. Ott egy vadmacska szalad, aztán megtorpan és farkasszemet néz velünk. Feltűnik egy vaddisznócsalád is, a koca békésen szoptatja a malackáit. A kép azonban nem mindig ilyen idilli:

– Az agancsozók megzavarják a vaddisznók életét is. Van, hogy 15-20 centis hóban kell menekülniük, a malacok felfáznak, a szaporulat fele így pusztul el.

Figyelünk tovább, ám ahogy agancsot, úgy agancsozót sem sikerül fülön csípnünk. Kovács Gábort ez nem lepi meg, rutinos emberekről van szó, akik messziről felismerik a járőrözőket. De még ha rábukkannánk, akkor se tehetnénk semmit. A hullott agancsra vonatkozó jogi megközelítés ugyanis – ahogy Nyúl András, a Sefag Zrt. fővadásza előzőleg telefonon mondta – végtelenül buta.

– Nagyon nehéz bizonyítani valakiről, hogy gyűjteni indult, mert nem kell hozzá speciális felszerelés. Mondhatja bárki, hogy véletlenül találta az agancsot, és épp az erdészetnek készült leadni. Ráadásul hogyan bizonyíthatná a tulajdonos, hogy az agancs valóban őt illeti? Hisz előfordulhat, hogy egy út két oldala más-más társaság illetékességi körébe tartozik. Végül, ha nem adják le az agancsot a gyűjtők, akkor a szabálysértés bizonyos idő elteltével elévül, a tolvajból pedig tulajdonos lesz.

A joghézaggal általában tisztában vannak az agancsozók is. Ha az erdőben nem is, de az internet útvesztőjében – a Vadászati Információs Adatbázis hullott agancsos fórumán – sikerült rápillantani, hogyan vélekednek tevékenységükről az „ibence”, „Anizs”, „sziszu24” és „nemtudom” fedőnév alatt beszélgetők:

– Találtam egy dámagancsot, de az erdész elvette tőlem.
– Én nem adnám oda! Mit tud csinálni? Megver? Le nem lőhet!
– Rendőrt is hívhat.
– Hívhat, de nem fogom megvárni, amíg odaér.
– Hát igen, elvileg lopásnak számít, de ezzel manapság nem nagyon törődnek. Ezért is vagyunk sokan.
– Én akartam venni agancsgyűjtési engedélyt, azt mondták, tízezer forint, és amit gyűjtök, az enyém. Csak az a gond, hogy április 1-je után érvényes. Hát bekaphatják! Akkor már nincs semmi. Nem tudja valaki, hogy néz ki egy ilyen engedély? Pikk-pakk csinálok egyet, ha van minta.


Kovács Gábor tudja, hiszen erdészete erre a szezonra húszat adott ki. Ők pénzt nem kértek érte – ahány ház, annyi szokás –, de kizárólag olyanok kaphatták meg, akiket jól ismernek és betartják a gyűjtés etikettjére vonatkozó szabályokat. Egyiküket, Kovács Imrét, a Gemenc Zrt. Szekszárdi Erdészetének fizikai dolgozóját sikerül munkaidő lejártával az erdőszélen utolérni. Épp indult haza a hat kilométerre fekvő Decsre, gyalogszerrel.

– Harmincöt éve agancsozok, összeszedtem már vagy négy-öt tonnát. Minden szabadnapomon reggeltől estig az erdőt jártam, napi negyven kilométert is megtettem. De egyre gyengébb a szezon, mindig többen osztozunk rajta. Az ár meg csökken, a mágocsi felvásárló idén már csak ezerötszáz forintot fizet kilójáért. Mégis eladom. Miért? A kényszer miatt.

Kénytelenek vagyunk mi is igyekezni, hamarosan besötétedik. Adódik a kérdés: miért nem vezet be az erdészet – ahogy néhányan már megtették – erdőlátogatási tilalmat ebben az időszakban? Hisz ez törvény adta lehetőség. Kovács Gábor sóhajt egyet, mielőtt válaszolna.

– Hallotta az előbb? A kényszer… Ezeken a területeken az agancsozás szokása – akár a halászaté – apáról fiúra száll. Az agancsozóknak csak egy része szenvedélyes gyűjtő, többségük viszont nagyon szegény ember, aki a megélhetésért küzd. Nem akarjuk a közhangulatot tovább szítani, csak mederbe szeretnénk terelni a tevékenységet.

Ennek érdekében hajlandók felvásárolni, ami törvény szerint őket illeti. Sőt igyekeznek jobb árat ajánlani, mint a házalók. De az agancsok háromnegyede még így se hozzájuk, hanem az illegális kereskedelembe kerül. Ami azonban szintén megfoghatatlan.

– A házaló kereskedőket a rendőrség időnként zaklatja. Elveszik tőlük az agancsokat, de még sose hallottam olyanról, hogy ne adták volna nekik vissza, ugyanis sem kötelességük, sem lehetőségük igazolni, honnan szerezték az agancsokat – ezt már egy agancsokkal nagyban kereskedő dunántúli vállalkozó mondja másnap, aki évente több tonnát exportál, de nevét nem árulja el. Azt viszont igen, hogy a csúcs a kilencvenes évek elejére-közepére esett, akkor német partnere kétszáz tonna hullott agancsot mozgatott meg, amiből harmincat Magyarországról szállítottak. A magyar agancsok kisebb részéből dísztárgy – késnyél, csillár, bútor, gomb – lesz, döntő hányada viszont a Távol-Keletre kerül, ahol kalciumpótlásra alkalmas természetgyógyá­szati készítmény lesz belőlük.

Erős csontozat ide vagy oda, az illegális agancsozók bokáját nem kell félteni, ugyanis ritkán ütik meg. Hogy pontosan hány szabálysértési eljárás zajlott tavaly ellenük, arról megkérdeztük az ORFK-t, de azt a tájékoztatást adták, hogy a kérdés nem tartozik az illetékességi körükbe és továbbították a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatalnak. Adatok azonban erre vonatkozólag ott sem állnak rendelkezésre – így senki sem cáfolta azt az internetes fórumról származó információt, miszerint tavaly mindössze négy szabálysértési eljárás indult az országban illegális agancsozás miatt...

Forrás: Szabad Föld Online