Nem a vadász leghűségesebb segítőjéről szeretnék most szólni, nem a vizslákról, szetterekről, fokszikról vagy tacskókról, hanem – ahogy azt egy öreg vadászcimborám mondta – „fajilag el nem kötelezett ebekről”.
Őrző-védő harci kutyákról, vagy épp azokról a kedves, kezes, bohókás szőrmókokról, amelyek ha kikerülnek a család, a gazdi udvara nyújtotta biztos környezetből, néhány óra vagy nap alatt vérszomjas ragadozóvá válnak. Ezek az ebek hihetetlenül rövid idő alatt átváltoznak húsevő vadászokká, amelyek nem ismernek irgalmat, és könyörtelenül átfésülik a csendereseket, legelőket, nyúlfiak, őzgidák után kutatva.

Szerbiában az állatok védelmével foglalkozó jogszabály drákói szigorral sújt le mindenkire, aki az ember leghűségesebb barátjára emeli a kezét. Ezzel egyidejűleg arra kötelezi a vadászokat, hogy a területükön óvják és szaporítsák a vadállományt. A kettő nehezen egyeztethető, ugyanis ha minden településtől, lakott épülettől távol vadat üldöző ebet látunk, nemigen tehetünk mást, mint hogy a fegyverünket használjuk a vad védelmének érdekében. Ezzel azonban egy másik törvényt szegünk meg, kockáztatva, hogy elveszik fegyverünket, és akár börtönbe is kerülhetünk.

Valamikor, az ebek kötelező veszettség elleni oltása idején, az addig dédelgetett, szinte családtagnak számító Rexik, Fidók vagy Bodrik kikerültek az utcára, ahonnan rövid idő alatt kijutottak a határba. Ott éhségük csillapítása érdekében elkezdtek vadászni. Ez a gyakorlat a mai napig fennmaradt. Nemrég láttam, hogy autóból egyszerűen kidobták a szerencsétlen állatot a településtől távol eső útszakaszon.

Az ilyen kutyákat ritkább esetben befogadják valamelyik tanyán, vagy ha nagy szerencséjük van, kutyamenhelyre kerülnek. Többségük azonban vagy az autók kereke alatt végzi földi pályafutását, vagy felcsap farkasnak. Ezek az utóbbiak igazi csapást jelentenek az általuk bitorolt területrész vadállományára. Rövid idő alatt alkalmazkodnak a természeti körülményekhez, és rájönnek arra, hogy melyik az az állat, amelyet a legkönnyebben elejthetnek. Ezután módszeresen vadásznak. Közülük is talán az úgynevezett farkaskutya a legveszélyesebb, illetve annak a korcsai. Intelligensek, kitartóak és csapatba verődve szervezettek. Egy ilyen szuka – amely kinn maradt a tanyán, miután a gazdi beköltözött a városba – felcseperedett kölykeivel szinte kiirtotta a nyúl- és őzállományt a környéken, mielőtt sikerült ártalmatlanná tenni. Tapasztalt vadászok és ebtartók is állítják, ha egy kutya rákap a vadra, mindig is vadászni fog. Ergo: nincs mit tenni, ki kell gyomlálni. Itt azonban nem szabad a történetnek véget érnie.

Ugyanis ha ismerjük a gazdit, vagy ha tudjuk azonosítani, mielőtt a puskához nyúlnánk, próbáljunk meg beszélni vele. Szólítsuk fel, hogy fegyelmezze a remitenskedő kedvencét! Ha ez nem megy, hívjuk fel a figyelmét arra, hogy az állat mekkora kárt okoz a területen, és hogy követelni fogjuk a kártérítést. Ezt úgy tegyük, hogy nyoma legyen, tehát hivatalos úton. Ha ez a felszólítás is süket fülekre talál, akkor folyamodjunk az eb kiiktatásához. Azonban tegyük ezt nagyon körültekintően, mert a gazdi, bár életében nem törődött a kedvencével, ha kilőjjük, biztosan bosszúért lihegve minden követ megmozgat a kegyetlen vadászok megbüntetése céljából. Ezért próbáljuk meg a kutyát tetten érni és helyben marasztani. Ezután hívjuk ki a rendőröket, és vetessünk fel hivatalosan is jegyzőkönyvet, ezáltal sok kellemetlenséget kerülhetünk el.

Szó ami szó, ma már a kóbor kutya sem az, ami hajdan volt, neki is vannak jogai, amelyeket tiszteletben kell tartani. Hát tegyünk úgy! Adjuk meg a módját! Járjuk végig a szamárlétrát, és ne feledjük, hogy nagyobb bűn terheli azt, aki a kutyáját kicsapja, mint azt, aki a vadat védi. Az illetékesek meghoztak egy nagyon is fontos jogszabályt az állatok védelméről, de nem gondoskodtak olyan felügyeleti szakszolgálatról, amely az ebtulajdonosokat ellenőrzi, és előbb velük tartatja be az állattartás előírásait.

Nincs az a vadász, aki szeret kutyákra lövöldözni, de ha ezt az állomány védelme megköveteli, nem tehet mást, mint fegyveréhez nyúl. Az eb pusztulása elsősorban a gazdi felelőssége. Az állományát védő vadgazda csak a rábízott javakat védelmezi. Sajnos nálunk az állami tulajdon – tehát a közjavat képező vadállomány is – a köztudatban még mindig közprédaként él. Így aztán a vadorzás és a kicsapott, elvadult ebek kártétele is bocsánatos bűnnek számít. Ezért halljuk egyre gyakrabban a vadászkollégáktól azt a keserű megjegyzést, hogy egy kóbor kutyának nagyobb jogai vannak, mint egy vadőrnek. Ezen kell mielőbb változtatni!

Forrás: Magyar Szó