Főzzünk egy jó levest. Eddig megvagyunk. Az elhatározás a legfontosabb, és ha ez megvan, nagy baj már nem lehet.

Esetünkben, legyen mondjuk, egy szép aranysárgán csillogó, fenséges illatokkal elbűvölő fácánleves.

Látom, látom… Egyesek most elhúzzák a szájukat, mások legyintenek, a harmadik sorban lévők pedig csak annyit mondanak: Hüle. Ezzel nincs is semmi baj. De ott, hátul, tessék, hogyan? Hogy honnan vegyenek fácánt? Nos, kérem, ez ne az én gondom legyen. Én megosztom a receptet, a hozzávalót már ne nekem kelljen előteremtenem.

Tehát, tegyük fel – csak elméletileg –, hogy van egy szép, kövér fácánunk. Ezután a teendő, hogy vakarjuk a fejünket, mert ugye ilyet még nem láttunk, csak a gyerek iskolai könyvében, de lehet, hogy az sem ez volt. Vakarjuk csak tovább, mert jön az újabb probléma: bárhogy próbáljuk összehasonlítani a „multicégek” szórólapjaiban fellépő csirkeszerű valamivel, az nem fog sikerülni. Egészen pontosan azért nem, mert az a csirkeszerű valami pucér, ezen meg még rajta van a kabát, vagyis a tollruha. (Egy kicsit előresiettem a történetbe, mert most valahol a középső és a gyűrűsujj között járok, vagyis a hazavitte és a megsütötte/főzte hajlatban. Ugyanis hadd legyek annyira perverz, hogy ez esetben nem lenejlonozott frigid fácánnal álltam neki e nemes és dicső étel elkészítésének, hanem lőtt, avagy vadászosan kifejezve terítékre hozott madárról lett légyen szó.)

Következő lépésként forgassuk meg alaposan, mert ilyen szépet sokáig nem fogunk látni, ugyanis gyönyörű a tollazata, legyen az az egyszerűségből öltözködő tyúk, vagy egy dölyfös, pöffeszkedő fácánkakas. Aztán megint csak kezdjünk el vakarózni, mert ezt a tollat valahogy le kellene róla imádkozni, hiszen így azért mégsem gyalogolhat a fazékba.

Ilyenkor vegyük elő a nagymamát!

Innentől két lehetséges variáció következhet:

1. Ha ő is elkezd vakarózni, akkor kísérjük vissza a szobába, ültessük vissza az Önök kérték elé, és vigyünk neki még egy csésze herbateát.

2. Ha viszont felcsillan a szeme és korát meghazudtolva teszi fel az olvasószemüvegét, majd a virágmintás nejlonotthonkára patyolat kötényt penderít, nos, akkor mi menjünk be a szobába, és keressünk magunknak valami elfoglaltságot. Sem a fácánnal, sem a levessel nem kell törődnünk, higgyük el, az már jó kezekben van.

Mivel páran elhagyták a terepet, hála a nagymamának, innentől, tehát az 1. variáció fakultásainak folytatnám eszmefuttatásomat.

Ha tanácsolhatom, bele se kezdjünk a forró vizes kopasztás műhelytitkainak tanulmányozásába, mert annak nem lenne jó vége. Előbb vagy utóbb az egész cucc a szemetesben kötne ki, és azt is elátkoznánk, aki kitalálta ezt az egész ökörséget. Tegyük inkább a következőt: fektessük a hátára a megboldogultat, és a melle közepe táján, a tollak között keressük meg a bőrét. Ha átjutottunk a „ruhán” és megvan a bőre, akkor egy finom mozdulattal csípjük úgy meg, hogy az felszakadjon. Ha ez megtörtént, akkor kezdjük el kibújtatni a jómadarat a bőréből. (Az első nehezen fog menni, de a huszadik után már bérmunkára is vállalkozhatunk). Egy a lényeg, csak lassan, megfontoltan. Ha nekiesünk, mint bolond tehén az anyjának, akkor az egész konyha tele lesz tollal, tollpihével. Szóval csak lassan. Alkalomadtán vágjuk le a fejét és a lábakat.

Hát igen! Borzalom. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha a megpucolt és bontott fácán is fán teremne, mint mondjuk az alma. Látványnak sem lenne egy utolsó: egy csomó pucér fácán fityegne a fán. Aztán, ha úgy hozza a jó dolgunk, csak letépünk belőlük egyet-egyet, és már mehet is a fazékba. Micsoda idiotizmus!

Most pedig képzeljük el azt a borzalmat, hogy nagyanyáink ezeket a „dolgokat” még mindennapi rutinból csinálták. Fúúúúújj! Virtuálisan pofozzuk fel magunkat és térjünk vissza a fácánfa mellől a konyhába.

Szóval eddig megtettünk minden tőlünk telhetőt (legalábbis reméljük). Ha már van egy pucér madarunk, akkor a látható és a feltételezett sörétszemeket próbáljuk meg kioperálni belőle. Ha sikerül, léptessük elő magunkat sebész főorvosnak, majd veregessük meg a vállunkat, mert ez a mai kor modern gyermekének igazán kijár, majd igyunk meg egy pohár sört. Úgy hiszem, ez most ránk fér.

Nos, aki eddig eljutott, az már csinálja végig, most már nem adhatja fel. Most jön – bármennyire próbáltam megtalálni az idevonatkozó szót, nem ment – a belezés. Erre a részre nem szánnék sok betűt, bár szerintem nem fogjuk megúszni. Előtte egy gyors közvélemény-kutatás: ki ismeri azt a szót, hogy begy? Ha ez megvan, akkor ki ismeri a csirkebelső alkatrészeinek elrendezkedését?

Sejtettem…

Akkor tehát:

1. Egyszerűen fogjuk meg a begyet és szedjük le a madárról (különös ismertetőjele, hogy tele van mindenféle mezei magokkal és még mindig a madáron kívül van).

2. A mellehúsa alatt a vékony hártyát tépjük fel, és a mellét egyszerűen hajtsuk a nyaka felé.

3. Igyunk meg még egy pohár sört, gyengébbek előtte egy féldecit is eléküldhetnek.

4. Egy laza mozdulattal szedjük ki, amit ki kell szedni. Higgyük el, bízzunk magunkban, mert egy mozdulattal megoldható.

5. Alaposan öblítsük át és – ki sem merem mondani – kész!

Innen már jutalomjáték, örömfoci.

Itt már bekapcsolódhatnak, és tisztelettel üdvözlöm a hipermarketben lőtt fácántulajdonosokat. Igen, igen! Ők nem élvezhették végig a vetkőztetés és a belső tartalom eltüntetésének finomságait, de ezért ne nézzük le őket. Valószínűleg a következő madarat már mi is valamelyik gigabótban vesszük meg.

Tegyük tehát a madarat – vagy azt, ami maradt belőle – hideg vízbe, és áztassuk egy darabig. Keressünk egy fazekat, öntsünk bele vizet, majd hanyag eleganciával tegyük a tűzre. Hajítsuk bele a madara(ka)t, és addig tartsuk nagy lángon, amíg forrni nem kezd. Amint felforrt, ne habozzunk habozni, majd tegyük a gázt is és magunkat is takarékra. 1-1,5-2 óra is elkelhet, míg így csendesen hagynunk kell levesjelöltünket a diszkréten bugyborékozó forró vízben lubickolni. Ha már úgy érezzük, hogy csatlakozhat a zöldségcsapat, akkor a következőket javaslom beléhelyezni: gyökér, répa, petrezselyem, zeller, karalábé, kelkáposzta, hagyma, burgonya (krumpli), paprika, paradicsom, fokhagyma. Természetesen nem mindegyikből egy fej, vagy egy darab, vagy egy kiló, hanem igény és megszokás szerint.

Bár, ha van elég nagy fazekunk… (Ezt a rövidke élcet tudjuk be a sör-pálinka duettnek.)

Fűszerek, sorakozó! Kell bele: szemes bors, szerecsendió és só. Slussz passz!

(Csodatevő ízvarázsport még véletlenül sem teszünk bele. Világos!!?? Nem csak ebbe, semmibe. Persze ezt is igény szerint, tőlem tehetnek bele fahéjat is, meg porcukrot, vagy akár félcipőt vagy lakáskulcsot is…)

Hagyjuk még egy darabig, majd egy villával vagy késheggyel megszúrjuk az egyik óvatlanul felbukkanó sárgarépát.

És ekkor tekintetünk elhomályosul, lábaink megremegnek, mert bekanyarodunk a célegyenesbe. Látjuk már a szalagot, és kellően fáradtak is vagyunk.

Tegyük fel, hogy a répa már megfőtt, mert a szerszám mondhatni átsiklik rajta. Gáz lezár, fazék lehúz és állni hagy kb. 30 perc.

Tik-tak, tik-tak és már válogathatjuk szét, amit eddig beledobáltunk. Hús, zöldség külön-külön, majd leszűrjük a levet.

És most jön a perverzió.

Fogunk egy kanalat és megkóstoljuk. Kéjesen forgatjuk, ízlelgetjük a levet, és közben az egekig magasztaljuk mifenségünket, hogy mi aztán tudunk. Mert tényleg tudunk.

Forrás: MNO