Bizony csöppet sem véletlen, hogy a róka állandó jelzője a ravasz lett.
Nem csupán a gazdag fantáziával megáldott meseírók találták ki, hogy ez a vörhenyes szőrű, kiváló szaglással bíró kis ragadozó olykor mennyire agyafúrt módon cserkészi be zsákmányát.

Tyúkólak megdézsmálója, libatelepek fosztogatója, fácán- és nyúlfészkek kirablója – mondhatnánk, rengeteg bűn terheli a lelkét. Ám ha az örök természet rendjében elfoglalt helyét nézzük, akkor bölcs belátással tudomásul vesszük, hogy bizony nagy szükség van a szorgos szanitéc munkájára: vadászterületén eltakarít minden nem életrevaló élőlényt. Ám ha túlszaporodik, akkor rengeteg kárt okoz a vadállományban. Éppen ezért, ahol ez a veszély fennáll, rendszeresen hajtóvadászatot indítanak ellene. És mikor máskor lenne erre alkalmasabb időpont, mint amikor hó borít erdőt, mezőt, már a távolról észrevenni a legkisebb mozgást is.

Persze a róka koma így is gyakran megtalálja az egyetlen menekülési útvonalat, s akkor kezdődhet újra a hajsza. Vagy egy másik, kedvező alkalommal.

Ezen a februári vasárnapon mintha minden szerencsésen alakult volna. A jánosi vadásztársulat tagjai a hozzájuk csatlakozó hajtókkal együtt csatárláncot alkotva felfogták a település határában húzódó Nagyerdő egy darabját, s a csapat elindult a félméteres hóban. Hiába múlt el Valentin-nap, mely köztudottan a madarak nászának az ünnepe, az erdő ilyenkor még eléggé kihalt, csendjét nem veri fel madárdal. Vagy mégis… Tőlünk távolabb mintha egy vidám szajkópár csevegne.

Nem könnyű előrejutni az időnként majdnem derékig érő hóban. A hajtóknál jóval könnyebb dolguk van a lesben állóknak. József, a tapasztalt vadász éppen azt magyarázza el a mellette álló újságírónak, hogy mennyire másként viselkedik egy vackáról felriasztott nyúl, meg egy, a puskás emberek, vadászkutyák közeledését megneszelő róka: a tapsifüles a leggyakrabban hanyatt homlok menekül, a Vuk nemzetségbeli viszont óvatosan, gyakran irányt változtatva próbálja meg lerázni üldözőit. Ha mindezek ellenére kutyaszorítóba kerül és valamelyik közelben álló vadásznak sikerül rálőni – függetlenül attól, hogy a sörétek elérték vagy csak mellette zúgtak el – a ravaszdi hatalmas bukfencet vet, majd amikor emberünk elégetten leengedi a fegyvert, akkor pattan fel s tűnik el a sűrűben…

Az izzasztó hajtás végén ilyen és ehhez hasonló történeteket meséltek a vadászok, akik természetesen arról is beszámoltak, hogy a nagy hó milyen megpróbáltatásokat jelent az erdők, mezők vadjai számára, s hogy a társaság tagjai mit tesznek annak érdekében, hogy megkönnyítsék számukra e nehéz időszak átvészelését. Hisz nemsokára itt a kikelet.

Az imént hallott szajkópár azóta talán már az új fészkelőhelyet is kiválasztotta...

Forrás: Kárpátinfó