Tartalomjegyzék

szarvasvadászatA trófea és a szerzésével járó élmény kiegészítik egymást. Mindkettő alkotórésze a vadászemlékek, de annak képzésében legtöbbször nem egyforma arányban vesz részt az agancs és az élmény. Világverő trófeákhoz esetleg csak egy jelentéktelen esemény fűződik, míg lehet valamely jelentéktelen trófeának mindent felülmúló és felejthetetlen emléke.

Van — aki vadászélményei tárházában magának a trófeának juttatja a főbb szerepet. De olyanok is vannak, akik inkább az élményhez ragaszkodnak. És én azt hiszem, hogy talán ez az utóbbi a helyes! Az élményre való hivatkozás azonban — szerintem — sohasem jelentheti azt, hogy a vadász agyonlőjön egy golyóra még nem érett szarvast! Éppen úgy hibás lenne az is, hogy ha mindent föltéve a trófeára, sutba dobnák érte az élményt.
Vadászemlékeink legnagyobbika tehát az olyan agancs legyen, melyhez életünk legszebb vadászélménye fűződik! Mert az csak kevés halandónak adatott meg, hogy a vadászemlékben trófeából és élményből is a legkiválóbbat, illetőleg a legszebbet egyesíthesse, mint ahogy az alábbiakban leírt esetben nekem megadta a Szerencse.
1926. Juon Almásán vadőr lelkendezve tér vissza megfigyelő helyéről a távoli Rusájából és jelenti, hogy a Perliturának nevezett óriási tisztáson bőg három bika.
Mi, akik a rossz idő miatt immár kilencedik napja tétlenül vesztegeltünk, egyszerre ugrottunk fel a jó hírre. Rövidesen egyszerre is indultunk el a vadászházból.
Nekem nagyobb volt a hátizsákom, mintha csak megéreztem volna, hogy egy néhány napos kalandban lesz részem, meg aztán eltökélt szándékom volt, hogy ha kell, a hosszú szobafogság után, akár napokig is kint maradok az erdőn, csakhogy meg legyen a bikám! Különben is már szeptember 26-ika volt, tehát elérkezett a kalendárium szerint is a szarvasbőgés legfőbb ideje.

Útjaink a Stanisora-havas tetején váltak el. Ott húztunk sorsot! I Járatom, kinek a hosszabbik gyufaszál jutott, a Znapen-gerincre indult, ahol a bikák bőgtek. Én — ki a „rövidebbet" húztam — a közeli Perlitura egyik szikláján helyezkedtem el.
Még szerencse, hogy legalább velem maradt Almásán, ez a temperamentummal teli, kitűnő vadőr. Almásán azonban lógatta az orrát. A szikla tövében temérdek fenyőgallyat hordott össze, mint aki ott hosszabb időre kíván berendezkedni. Nevettem is a jó szolga igyekezetén. Ő azonban komoran szólított fel; ülnék le a készített megfigyelő helyre, mert mi úgyis csak nézni fogjuk, hogy lövi meg barátom a szemközti oldalban bőgő bikát! Én viszont derűs kedvvel fogtam hozzá, hogy távcsövemmel átkutassam az elém táruló véghetetlen katlant: A Rusáját.
Az említett Perliturának egyik kiemelkedő pontja volt az a szikla, amelyen ültünk. A Perlitura — mint azt román neve is elárulja — tűz által elhamvasztott erdőt jelent. Értsünk alatta ezúttal az erdőtűz nyomán maradt és egy óriási vágáshoz hasonló tisztást. Nagyon régen lehetett, hogy valamelyik gondatlan pásztor felgyújtotta az egykor itt levő erdőt, mert a Perliturát ellepte már az északi fekvésű vágásokra jellegzetes magas fű, és magfák hiányában tarkították a kidűlt vagy még álló üszkös törzsek és a közöttük felcseperedő fenyőfészkek. Szemközt, a Znapen-nevű hegylábon ennél sokkal csalogatóbb vágás látszott! Abban megvolt a kárpáti vágásokban található dús vegetáció; a málna és epilobiumsűrűk és a bodzafa mellett a fiatal berkenyék, valamint a sok marasztaló szederinda, melyek mindegyike, már magában is vonzotta a vadat. Nem is kellett sokat várni; odaát rövidesen elbődült az első szarvas. — Midőn pedig kisvártatva onnan, egy második hang is jelentkezett, Almásán megbökött — hiúz szemével ő már látta is őket! A Znapen vágásban két közepes bikát fedeztünk fel. Mindketten alaposan nekidurálták magukat; mérgesen, néha talán kissé elnyújtva bőgtek. Éppen csak az a beígért harmadik bika nem adott magáról életjelt. Pedig Almásán esküdött rá, hogy hármat hallott és a két bika hangjából áradó ingerlékenység és bánatos epekedés is annyira jellegzetes volt a kísérőbikák énekére, hogy méltán következtethettünk abból is egy harmadik, a tehenekkel álló bika jelenlétére! Ebben az időben én egy Galilei-rendszerű, kihúzható távcsővel próbálkoztam. A guta kerülgetett miatta most is. Sehogysem tudtam ui. ezzel az „alpesi okuláré"-val megtalálni a már szabad szemmel is jól látott szarvasokat. Kérdezhetné valaki, hogy hát akkor miért használtam? A Galilei távcsőnek egyedül erős nagyítása csábított a vele való kísérletezésre, viszont a kis látótere és gyakran a körülményes feltámaszthatósága hamar elvették tőle a kedvemet. Most is, ki tudja, már hányadszor célozgattam meg vele a bikákat, midőn végre — a szűk látótérben megmozdult valami!?...
Persze megint nem az volt, amit kerestem — a bika, hanem a barátom!
Neki azonban még jobban megörültem. Azonnal közöltem is Almasán-nal az odaáti, érdekes helyzetet. Mert hát érdekesnek ígérkezett a színház már csak azért is, mivel barátom, kinek egy sűrűn benőtt vágáson kellett magát átküzdenie — bizonyára a jártában okozott zaj álcázására — kihívóan kezdett bőgni.
Nem bőgött hiába! Az egyik bika ugyanis, mely alatta vagy nyolcvan-száz lépésnyire a terepmélyedésben állott, felült az álbőgésnek és dühösen válaszolt az ökörszarv minden hívására. Méltán voltunk meggyőződve tehát arról, hogy itt most már rövidesen szólni fog a puska.
És ekkor — mialatt barátomat állandóan a távcső ugráló látóterében tartottam — reám nézve örvendetes esemény történt!
A hevessé vált koncertbe egyszerre csak beleszólt egy harmadik bika! Egy monoton, de annál erősebb, elnyújtott basszus!... Ez a fascináló hangú szarvas csak egyszer szólt. Utána ismét néma lett a mély patakmeder, amelyben állott.
ő volt a várva várt, a harmadik szarvas! Ő volt az a bika, mely sorshúzásban a nekem jutott körzetben állott, és amelyről már rövid bemutatkozása alapján Almásán is meg én is a legjobb véleménnyel voltunk!
Barátom szerencsémre nem hallhatta őt. Különben is ekkor már azon fáradozott, hogy egy kupacra küzdje fel magát. Ügy látszott, kilövésre lett volna szüksége. Sajnos, éppen a kupac lett a végzete! Mert, mint az már szokásos az ilyen kupacok körül, ő is egy állandóan forgó szélbe került, és elugrasztotta a már-már elért bikát. Természetesen a megriasztott bika magával vitte közelálló társát is.
Messze-messze futott az emberszagtól megriadt két szarvas. Atkeltek még a havason is. Én pedig megijedtem, hogy a robajuk, mely a tekintélyes távolság dacára még hozzánk is áthallatszott, elviszi majd a patakmederből az én bikámat! Gyorsan előszedtem tehát a zsákból a szarvashívómat, az akkoriban használt Triton-kagylót, és elkezdtem óvatosan bőgni. Éppen csak annyit bőgtem a kitűnő hangszeren, hogy eltereljem a patakban állók figyelmét a történtekről.
Ezáltal most már én is aktív részese lettem a bekövetkezendő eseményeknek!
Soká azonban nem „bőghettem"! Barátom ugyanis, ki balsikerének fáradalmait egy kövön pihente ki, meghallotta a kagylóm hangját. Azt hitte, hogy a harmadik bika bőg! Ebben a hitben már mutogatott is felém a közben hozzá érkezett kísérőjének!. . . Megijedtem. Féltem, hogy barátom most már engem fog „becserkészni" és ezáltal elugrasztja a harmadik bikát. Hiszen a harmadik ott a patakban, éppen kettőnk között állott.
Beszüntettem tehát a bőgést; mikor pedig láttam, hogy ő a Znapen felé veszi útját, meg is nyugodtam. De még ennél is jobban megörvendeztetett, amidőn újból felhangzott — mintegy megnyugtatásomra — a patakban álló bika elnyújtott morgása!
Hogy mi mindenre jó a szarvashívó, azt már az eddigiekből is látjuk! Barátom cserkészete viszont kellően példázza azt a közismert tényt: hiába a vadász szakértelme, ha nem jár vele együtt a szerencse is! Hiszen az utolsó pillanatban még a szeszélyes szellő is képes számításunkat keresztülhúzni.
Sokáig ültem Almasánnal a sziklán. A terjengő alkonyat immár szürkés mázzal vont be mindent. Ez volt az a kétes világítás, midőn az ember szeme többet lát a valóságnál! Csapong ilyenkor a képzelet, akár csak akkoriban csapongott az enyém, amikor a szürkület a felismerhetetlenné vált tárgyakból nem létező szarvasokat varázsolt elém. Aztán feljött észrevétlenül a vacsoracsillag, és rezgő fénye a terjengő szürkeséggel kékes köddé keveredett. Ez már az az idő volt, midőn megindul a vad éjjeli legelője felé!