Nemrég összefutottam egy régi ismerősömmel. Megörültünk egymásnak, leültünk beszélgetni, és felelevenítettük a régi szép időket.
Ő is dolgozott a vadászházban, ezért, érthető módon, mindenkiről kikérdezett. Ki van még ott, ki ment nyugdíjba...? Beszéltem neki a múltkori elakadásomról, az etetésekről meg, természetesen, a mostani vadászatokról.

Érdeklődött, hogy megvan-e még a vadcsapda az erdő szélén. Az ő idejében ugyanis sok vaddisznót fogtak ott, melyeket állatorvosi vizsgálat után vérfrissítés céljából beengedtek a bekerített vadászterületre. Mondtam, hogy megvan, de már nem használjuk. Öreg barátom elmosolyodott, és mindjárt elmesélt egy ehhez fűződő vadászmesét. Ezt szeretném most közreadni.

Harminc évvel ezelőtt egy fiatal társaság került az akkor még más rezsimben működő vadászházba. Valamennyien bizonyítani akartak, így aztán mindent megtettek azért, hogy kitűnjenek a többiek közül. Becsülettel végezték a dolgukat, sokszor azonban valami huncutságot is elkövettek. Az akkori főnök támogatta ezt az egymás közötti versengést, az egészséges rivalizálás ugyanis az eredményekre is jó hatással volt. A társaság tagjai igyekeztek is minél többet vadászni, minél több vadat lőni. Készítettek kolbászt, téliszalámit meg mindenféle finomságot, melyet aztán jó pénzért eladtak. Reggeliért sem a boltba mentek, és együtt ettek. Egyik reggel azt látták, hogy három szép süldő lóg a nyúzóban. Ki lőtte? — kérdezték, mire a főnök büszkén kihúzta magát, hogy bizony ő volt ilyen ügyes, no meg szerencsés. — Na, ezt csináljátok utánam, hapsikáim! — vigyorgott a személyzetre, arcukba dobva a kesztyűt.

Ette is a sárga irigység a vadőröket, a munkásokat, de leginkább az akkoriban odakerült szakácsot. Ő is vadász volt, ott lakott az erdőben, ennyi vaddisznó azonban egy alkalommal az ő jóvoltából még soha nem került terítékre. Attól a naptól a vadászok váltásra ültek a magasleseken. Volt, aki az egész éjszakát ott töltötte, két disznónál többet mégsem sikerült leteríteni. A főnök meg állandóan macerálta őket. Minél jobban igyekeztek, annál több volt a csipkelődő megjegyzés, ha az eredmény mégsem az elvárások szerint alakult. Persze a vendégvadászok is hallottak a nagy versengésről, némelyek még be is neveztek a Ki lő többet egy este? című „vetélkedőbe”. Fizették a vadászengedélyeket, a kísérők tiszteletdíját, a lelőtt vadat — fellendült a forgalom! Csaknem egy évig ment ez így.

Egyszer azonban robbant a bomba! Egy nap a főszakács már hajnalban beállított a vadászházba, hanyagul odavetette a portaszolgálatosnak, hogy ő most befogja a két lovat a kocsiba, és kimegy a disznókért, amelyeket az éjjel lőtt. A portás kolléga ajánlkozott, hogy segít, de a szakács ezt kézzel- lábbal tiltakozva elutasította, majd eltűnt az ezerszínű napfelkeltével átjárt erdőszélen. Amikor a többiek reggel megérkeztek, alig várták visszatértét, hogy lássák a nagy fogást. Nemsokára meg is jött a szakácsok gyöngye, nem kevesebb mint hat(!), igen, hat süldő vaddisznóval. Ez még nem volt minden! Mindegyik fültövön volt lőve! Ami ugye nagy bravúrnak számított akkor is és most is. Volt nagy vállveregetés, áldomásivás, és ami a legfontosabb, a főnök is szó nélkül maradt. Mindenki ámult! Ez olyan teljesítmény volt, amelyet azóta sem tudott senki űberelni. Mondtam neki, hogy én is hallottam a sikeréről, de azt senki sem tudja, hogy hol lőtte a vadakat. Rám mosolygott, odahajolt a fülemhez, és nevetve belesúgta: — A vadcsapdában. Most már elmondhatod nekik. Sőt tudod mit? Meg is írhatod!

Forrás: Hét Nap
0
0
0
s2smodern
powered by social2s