Kecskés Zsófia, a Fényűző magyar agrár kennel tulajdonosa juttatta el a következő élménybeszámolóját és tapasztalatait, mert idén először magyar agárral őrizték a vetéseket Békés vármegyében.

A felkelő nap sugarai hosszan festették körbe vonalainkat a végtelen sorokon. Lábaink nyomán apró porfelhőcskék táncoltak és ballagtunk csendben, oldalamon a végtelent pásztázó agaraimmal. Hetek óta a napraforgó földön talált minket a hajnal. Az a tavaszi hajnal, aminél frissebb nem létezik, mégsem csípte a hideg az arcunkat, csupán felébresztett és lendületet kaptunk tőle a nap további részéhez.

A távolabbi erdő felől kakukk hangja hallott. Az akác édes illatát keverte a lágy szellő a bodzáéval, belevíve némi mámorító olajfűz aromát is. Ha el kellene képzelnem a világ legtökéletesebb helyszínét, nem tudnám ilyen csodásra.

Messze voltunk forgalmas utaktól és várostól, mindentől, ami veszélyt jelenthetne a kutyákra. Mert a legfontosabb az ő épségük, minden körülmények között! Hiszem, hogy hagyomány és haladás járhatnak kéz a kézben, ezért jeladókat csatoltam a nyakukra, arra az esetre, ha a sok takarás miatt szem elől téveszteném láthatósági nyakörveik vagy mellényeik messzebbről is jól látszó színét.

Nem lehettek folyton szabadon. Eresztő szíjon tartottam őket és egyenként indítottam hajszára célirányosan a napraforgót rágcsálni kívánó nyulak felé. Első alkalmainkkor kijutott szép számmal a hajtások izgalmából. Pár nap múlva, ha egyetlen adatott, annak agarász szívem nagyon tudott örülni. Gyorsan feltűnt, hogy a nyulak szépen áttették bázisaikat más táblákra, ahol mi nem jártunk. Ez volt a cél persze, de azért a szép cselek és fordítások még inkább fel tudták pezsdíteni lelkem, így hiányoztak némiképp.


Több hete voltunk kinn, alig egy-két alkalmat elszalasztva és bár akadtak az első reggeleken akár ötösével is nyulak a napraforgóban, mégsem esett egyiküknek sem bántódása. Mindig takarás felé lett engedve és szigorúan szólóban agaram. Jó edzés ez agárnak és nem válik kárára a nyúlnak sem. Az pedig, hogy közben én gyönyörködhettem az űző agár minden mozdulatának szépségében és ezzel még nemes ügyet is szolgáltam, az csupán a díszcseresznye a tejszínhabunk tetején.

Ez a vidék az a vidék, ahol a nyúl mellett az őzeket sem kell keresni sokáig. Ha a búza szélében szálalgattak érkezésünkkor, addig hangoskodtam, míg el nem indultak a sűrű felé. Mikor séta közben keveredtek a közelünkbe, úgy szorítottam az eresztőket, mintha az én életem is múlt volna azon, ki ne csússzanak az ujjaim közül. Előfordult figyelmetlen egyed köztük és hajsza közben útja a napraforgó soraiba hozta, de az űző agarat nem tántoríthatta el eredeti célpontjától és az őz észlelvén az eseményeket maga körül, inkább kereket oldott másfelé.

A fácánokra a világon semmilyen veszélyt nem jelentettünk, maximum nekem kellett a távcsövem a szemem elé emelnem, ha a távolban mozgásra lettem figyelmes és a szikrázó fények megtévesztették volna elmém képalkotását a látottakról. Érkezésünk hírére a kakasok kakatolva röppentek tova, a tyúkok pedig igyekeztek szélsebesen a bokrok védelmébe slisszolni. Az agarak érzékelve moccanásukat, kérdés nélkül iramodtak volna feléjük, de az eresztő tartotta őket mellettem.

Volt bennem némi remény, hogy összehoz a sors egy-egy ragadozóval a hosszú séták alatt, viszont a tényleges találkozás végül elmaradt. De nem vagyok telhetetlen, élményből kijutott e nélkül is bőséggel. És élmények nélkül az élet szürke lenne, unalmas és egyhangú. Sosem fogom tudni elégszer megköszönni, hogy itt lehettem, hogy bíztak bennem és engedték a segítséget egy agarásztól a nyulak ellen. Ami talán nem is jó fogalmazás, hisz inkább a naprafogó és a béke mellett állunk. A nyúlfiknak esélyünk sincs ilyen sok takarás mellett, hogy agár miatt árvuljanak el. Cseperedhetnek a következő generációk, mégsem okoznak ott gondokat, ahol a gazda szeme nem örömkönnyekkel telik meg látványuktól.

Annál nagyobb elismerést nem is kaphattunk volna, mint mikor tovább lettünk irányítva újabb táblákra, mert az elsőnek választottak kinőttek a nyulak fogai alól. Engem kértek meg, akinek egyszer valaki azt mondta – jó 15 évvel korábban – hogy errefelé agár sosem futhat majd nyúl után legálisan, történjék bármi a törvényi keretekkel. Időközben levizsgáztunk, én is és az agaraim is. Tanúbizonyságot tettünk arról, hogy agarász és vadászagár vagyunk. Mégsem hittem, hogy ilyen bizalmat kaphatunk, de megkaptuk és úgy vigyázok rá, mint legféltettebb kincsemre.

Írta és fényképezte: Kecskés Zsófia – Fényűző magyar agár kennel
Forrás: Agrojager