utánkeresők vérebekkelSok rutinos, több száz eredményes utánkereséssel rendelkező vérebes kolléga történetét hallgattam már végig. Valamennyien egybehangzóan állították, hogy több olyan utánkeresésük történt, amelyet soha nem fognak elfelejteni.
Jómagam még a tapasztalatlanok rögös útját járom, de az egy napon tett két eredményes utánkeresés, azt hiszem, soha nem merül a feledés homályába.
Az elmúlt szezon októberében történt. Esti cserkelésen bikára lőttek; körülbelül tíz tarvaddal mozgott, egy olyan mély fekvésű erdőrészben, ahol a szeptemberi áradás után megmaradt a pangóvíz. Csizmaszár közepéig érő vízben keresgélték a rálövés helyét. A nyáras alatti szederleveleken minimális, csapott vért találtak, de a sebző és a kísérő vadász is egyértelműen látta, hogy a bika előrebukott, mintha kirántották volna a lábait, azaz jó lövést jelzett. A rálövés helyét pontosan megjelölték, majd telefonon értesítettek. Másnap reggel halaszthatatlan elintéznivalóm akadt, ezért csak tíz óra körül tudtam elkezdeni a munkát. Közben a szomszédos terület fővadásza is telefonált, hogy egy szarvastehenet sebzett meg a vendége. Távcsővel pontosan látta, hogy a tarvad belelépett a lövésbe, így az hátracsúszott. Száz méter után be is fejezték a keresést, tudván, hogy nagyobb kárt okoznak, ha tovább mennek és felverik a vadat. Megbeszéltük, hogy a bikakeresés végeztével tudok indulni.

Az erdőrészletben szabályosan „állt” a szarvasszag, azaz emberi orral is érzékelhető volt, ahogy a visszamaradt víz felett a párában, gomolygó ködben a jellegzetes „illatuk” megmaradt. Az ártéri mikro-domborzatok között a magaslatok mind telis-tele voltak éjszakai szarvasnyommal, a puha, vizes-sáros talaj felforgatva a giliszták és csigák után kutató vaddisznók által. A vérebem minden irányba próbálkozott, néhol úszva kellet a magaslatok között haladnia! Folyamatos szaglászással, mindenfelé – alacsony és magas orral is – keresett, mutatta a sáros kenéseket, de egyiknél sem volt kontrollálható nyom. Újra visszamentünk a rálövés helyére, újra kezdődött a bogozás. Egy kicsit más lett az irány, de értékelhető kontrollnyom itt sem volt. A kutyát megállítottam, elé kerültem, hátha ő maga semmisíti meg a vizes caplatással a neki lényegtelen, de nekem nagyon fontos vércseppeket, kenéseket. Sajnos semmi értékelhetőt nem találtam. Félkörívben kilábaltunk, hogy újra a rálövéstől induljunk. A magaslaton vezető erős váltóhoz érve a kutya felélénkült, lenéztem a földre: vér! Sok vér! Kutya elfektetve, telefonáltam a lemaradt sebzőnek és hivatásos vadásznak, útbaigazítottam őket, és várakozás közben nézegettem a puha földben a bevágódott lábnyomokat. Megérkeztek, megvan az irány, felvetettem a nyomot. A kis testű szuka belefeküdt a nyaklóba, húzott a ritkás erdőrészben. Végig erős volt a vérnyom, szabad szemmel is jól követhető. Harminc méterre elhaladtunk egy kétszáz négyzetméter kiterjedésű, sűrű nádfolt mellett, mondtam is félhangosan a kísérőknek, ha én sebzett bika lennék, biztosan ide feküdnék! Ebben a pillanatban kiperdült a nádból egy szarvasünő és elvágtatott.

Kutyanyugtatás, pár perces elfektetés, majd továbbindultunk. Lement a vízpartig a beteg, majd pár méteren saját nyomán visszafordult. Itt is sok vad mozgott az éjszaka, rengeteg vaddisznó és szarvas hagyta itt a lábnévjegyét, időbe telt, mire kisilabizáltuk a jó nyomot. Csökkenő vérmennyiség, ébredező remények. A partélen, ahol jöttünk, egy nyitott V alak másik szárán kezd a nyom visszafelé menni. Egyenesen bele a nádfoltba. Én az iszonyatos sűrű nádas egyik végén bújok a kutya után négykézláb, mire a velem párhuzamosan közlekedő – a sűrű nádas végigmászásától eltekintő – vendég kiáltotta, hogy itt a sebzett, itt a sebzett! Kutyát visszahúztam, nyaklót le, ölbe kaptam, rohantam vele a vendéghez, mondta rögtön, hogy az első lába van magasan ellőve, és mutatta a vért a csapán.

Itt felgyorsultak az egyébként nagy nyugalmat és önfegyelmet igénylő utánkeresés eseményei. Én szó szerint „rádobtam” a csapára a vérebet, megadván a kezdő lendületet, és kezdődött a nyomhangos hajsza. Rövid idő után egy helyből jött az ugatás. Szélirány ellenőrzése, a szelünk jó volt, majd erőltetett menetben mentünk a hang irányába. Közben csörgött a telefon, a szomszéd érdeklődött, hogy előreláthatóan mikor megyek a másik sebzéshez, de eközben a telefonba már behallatszott az állóra csaholás. Idősebb, rutinos jáger tudja, hogy ez általában a munka végét jelzi! Megbeszéltük, hogy amint tudok, megyek! Senki nem gondolta, hogy ez csak órák múlva következik be.
A bikához óvatosan közelítettünk, de így is észrevett minket. Megindult, egyenesen neki a víznek, rohantunk mi is, ahogy tudtunk, a keresztben fekvő fákon bukdácsoltunk. Közben egy nagy csobbanást hallottunk, és leérve a vízhez, láttuk a bikát úszni, nyomában a hangosan nyifogó vérebbel. A vendéget gyorsan messzebb küldtem ötven méterrel, hátha ő jobb pozícióba kerül a kegyelemlövés megadásához. Azonban lőni nem lehetett, mivel csak az agancsos feje látszott, és a kutya is ott mozgott közvetlen közel. A vízben hajszázó eb elé került, próbálta visszakanyarítani, de a bika csak forgott. Egyszer csak átért a kis szigetre, kitámolygott a partra, ekkor megszólalt a vendég 9,3x62 kaliberű fegyvere, elkezdtem én is lőni a 8x57-es Mauserrel. Közben kiáltottam, hogy vigyázzon a vérebre, magasakat lőttünk, hogy a kutyában nehogy kárt tegyünk. Hét lövés után megtántorodott, összecsuklott. Közvetlenül a vízparton, az ártéri erdő bujaságában lett végső nyughelye. A kutya illendőségből megrángatta néhányszor, majd leballagott inni. Kifújtuk a gőzt, a vendég megölelt, gratulált. Jóleső érzés kerített hatalmába.


(Magasles 55., 2008. április)