A minap kaptam egy levelet, amelyben – kedves ismerőseim – főző- és dalnokversenyre invitálnak.
Némi egyeztetés után atyai jó barátommal és mentorommal arra a következtetésre jutottunk, hogy a megméretésen részt veszünk, mi több, meg is nyerjük (ehhez kétség sem férhet).
A becslések alapján mindkét kategóriában öt-hat csapat indul, tehát nyugodtan állíthatjuk: családi légkörben zajlanak majd a tüzes küzdelmek.
A díszes esemény reggelén – a helyszínre érve – bőséges reggelivel kezdtünk, amely állt egy szép darab húsos császárszalonnából, pár darab hagymából és némi kenyérféléből (pár csepp rizlinget még a tisztesség kedvéért mellékeltünk). Ezek után elégedetten és kellemesen eltelve kezdődött az érdemi munka.
Bográcsos vaddisznósüldő, babos káposztával dúsítva.

Már eme mondat kiejtése is csodás, mennyei élvezeteket sejtető, gyomornedvborzoló baráti bizalmaskodás. Elkészítése pedig jutalom, fenomenális beteljesülés. Lássuk tehát a tetteket: hat-hét fej apróra vágott közepes méretű hagymát a felhevített zsírra helyezünk, ügyelve arra, hogy szépen, lassan dinsztelődjön, éppen hogy csak párolódjon. Mintegy húsz perc után, mikor a hagyma már gyönyörűen szinte egybeért a zsírral (ilyenkor szokott megjelenni, kenyérrel a kézben néhány megátalkodott bográcskerülgető „szakértő”, és kóstolásra ajánlják magukat), ráteszem a kicsontozott, átmosott, felkockázott süldőhúst. Felelősségteljesen összekeverem, sózom, borsozom, majd elfogyasztok egy korsó kellemesen hideg sört.

A tűzre szigorúan ügyelve, hagyom, hogy a bográcsban egymásra találjanak az összetevők. Ilyenkor túl sok teendőnk nincs, úgyhogy az érdeklődők számára nyugodtan el lehet mesélni a vaddisznósüldő elejtésének izgalmas körülményeit. Az elbeszélés hallatán néhányan fanyalognak, egy páran még megjegyzéseket is tesznek a vadászat etikátlanságára (érdekes módon, amikor a „szegény” és „ártatlan” vadmalackát el kell fogyasztani, tányérjukkal az elsők között ők állnak a sorban). Miután végeztem a történettel, körbenézek és látom, hogy körülöttünk mindenki serénykedik. Egyik helyen halászlé forr, máshol klasszikus gulyás készül, de van, aki spenóttal vagy éppen paradicsomos polippal próbálkozik. Szép az élet.

De térjünk csak vissza a saját bográcsunkhoz… A hagyma, a fűszerek és a hús tüzes menyegzője után az egészet meghintem gerslivel, és ráteszem az apróra vágott, átmosott savanyú káposztát, a tetejét megszórom jófajta pirospaprikával, és jó egy órán keresztül – még mindig lassú tűzön – tovább főzöm. Segítőim bőszen kóstolgatnak (nekik szabad), és amikor közös nevezőre jutunk, belekeverem az előfőzött babot, forralok rajta egyet, és asztalhoz parancsolom a népet. Tejfölt, kenyeret teszek az asztalra.

Elégedett csend, csak a műanyag evőeszköz ütemes csörömpölését hallani.
Következik a dalnokverseny – Ángyom asszony mondta, inni köll, csak inniiii…! –, amelynek részleteibe nem mennék bele.
Ja, és hogy a végén ki győzött? Mindenki.

Forrás: MNO /Jáger