Hazánkban kétféle varjú fészkel: a vetési és szürke. Az előbbi, a fekete tollú az ismertebb, pedig ma már sokkal több a szürke, amit hívnak dolmányosnak, hamvasnak, ködmenhátúnak, de kálomistának is.
A feketét eleink pápista varjúnak nevezték, mivel a népi megfigyelés szerint nem fogyaszt húst, csakúgy, mint pénteken a pápista, vagyis katolikus hívő. A szürke pedig azért kálomista, vagyis kálvinista, mert nagyon is szereti a húsfélét. Ebben van is igazság, bár alkalomadtán a vetési varjak is esznek húst, és a dolmányosok sem ragaszkodnak mereven a húshoz.

A szürke varjú a nagyobb, nálunk általánosan elterjedt, télen is itt marad. Hazánkban – szemben az öt-nyolcezer párra becsült vetési varjúval – mintegy hatvan-hetvenezer dolmányos pár költ. A tiszta fekete vetési varjútól abban tér el, hogy csak a feje, a nyaka elülső része, a farka és a szárnyai feketék, a többi része világos hamuszürke. Szétszórt, laza csapatokban jár, gyakran a vetési varjak közé vegyül, de azokkal sohasem éjszakázik együtt. Rendkívül éber, vigyázó madár. Gyakorlatilag mindenevő. Tavasszal a friss szántásokon pajorokat, rovarokat szedeget, a madárfészekből elrabolja a tojásokat, fiókákat, elkapja a fiatal nyulat, a vízparton a békát, a sekély vízben a kisebb halat. Ősszel egerészik, de rájár a gyümölcsre, az érő kukoricára is. Hangja rekedt károgás, érdesebb, mint a vetési varjúé.

A debreceni egyetem kutatásai szerint egyre több kálomista varjú költözik a városokba, mert rájöttek, hogy ott több az élelem, mint a mezőn, s a házak között vadászni se lehet rájuk. Intelligenciájukat mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a megjelölt dolmányos varjak közül a környéken egyetlenegyet se lőttek le a vadászok – vagyis a városi varjú ki se teszi a lábát a cívisvárosból.

Forrás: Szabadföld