Többféle barkácsoló módszerünk volt. Vagy óránként cserélgettük a vadász s a kocsis szerepét - egyikünk kezében gyeplő, másikéban puska vagy pedig, ha kocsis hajtott, egymás mellett ültünk mögötte. Utóbbi esetben csak az lőhetett, akinek oldalán a bak mutatkozott. Ha azonban elhibázta, többnyire a másikat okolta:

- Készakarva rántattad meg a kocsit, éppen a puskaelsütés pillanatában ! Zsebkendővel integettél hátam mögött, mikor éppen célozni készültem! Csakis az ugraszthatta el. Mert nemhogy az erőset, még ezt a hitvány bakot is sajnálod tőlem! . . .

Igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ezek a vádak nem mindig voltak alaptalanok. Meggyőződvén erről a felsőbb fórumok is, beszüntették a társas őzbak-cserkészést, s a béke kedvéért külön pagonyt cirkalmaztak ki mindegyikünknek, ahova a másiknak tilos volt a bejárás.

Azokra a boldog somogyvári időkre emlékezve, sorra ötlenek szemem elé az ottani vadőrök is, köztük néhány eredeti, tollhegyre kívánkozó alak. A vadászat magasabb tudományához, főképpen pedig etikájához, bezzeg nem sokat konyítottak. De így volt ám ez akkoriban csaknem országszerte. Szakvizsgázott vadőrt keveset lehetett látni. A „kerülők", „csőszök", „jágerok" nagyobb része, bár vadászos gúnyába öltöztetett, puskaviselő ember, mégis iskolázatlan, sok mindenben járatlan erdőbakter volt. Amit tudott, azt főképpen saját emberségéből, odakint az erdőn tanulta meg. Ami tudvalevően rendkívül fontos. Sőt - a legfontosabb. Ámde hivatásos vadásznak - mégsem elég.

Mit áltassuk magunkat, hiszen általános panasz volt akkoriban, hogy a magyar hivatásos vadászok, sőt iskolázott erdészek közt, sajnos aránylag kevés a vadászatilag valóban képzett, a német „Waidmann" fogalmának minden próbáját kiálló szakember.

Sajátságos dolog, hogy magyar emberből, noha ősi foglalkozásának vallja a vadászatot, mégis milyen gyakran hiányzik a nemesebb értelemben vett vadászérzék. Bátran merem állítani - hiszen eleget tapasztaltam ezen a téren -, hogy a született vadásztehetség nem volt mindennapos dolog minálunk. A magyar vadőr átlaga, sajnos, igen messze járt a szomszédos stájer, tiroli, cseh vagy német jágerok átlagától.

Pedig magam is jó néhány kiváló, minden követelménynek megfelelő vadőrt ismertem. Sajnos azonban - ezek kivételek. S mint ilyenek, csakis erősítik fenti állításomat.

Nem akarok túlságosan félrekalandozni. Csak felmentésemre vetem ide néhány általános megfigyelésemet, mert bizonyára akadnak majd olvasóim, akiket iménti kijelentésem felháborít.

Pedig ők is bizonyára tapasztalhatták - ha sok hazai vadőrrel volt dolguk -, milyen nehéz a magyar embert erdőben való viselkedésre tanítani!

Az átlagos magyar vadőr - tisztelet-becsület a szerencsére mind-gyakrabban mutatkozó kivételnek - hangosan járatja száját az erdőn, cserkészés közben váratlan-nagyokat krákog-prüsszög-csuklik, tenyeres-talpas bakancsa valóságos élvezettel lép száraz gallyra, pattanó makkszemre, megcsikorgó kőre, „vaskos lábnyomától messze reng a parlag", akárcsak Toldi Miklósé.

Szinte nyelvemre kívánkozik a budapesti „tájszólás":

- Tán azt hiszi, barátom, „erdőben vagyunk", hogy ekkora zajt csap?

Ez korántsem nevetséges, sőt nagyon is szomorú! Hogy tudniillik az aszfalt embere ilyen visszájára fordított értelmét látja az erdőben való tartózkodásnak!

És vajon hányat találunk a magyar hivatásos vadászok közt, aki a csapdázással, a ragadozófogás sokrétű, magas tudományával maradéktalanul tisztában lenne? Aki saját, titkos, féltve őrzött receptjei szerint kotyvasztaná a csapóvasak különféle csalszimatját - ahogy azt más nemzetek csapdás-vadászai szokták?

És hány olyant, aki vadászkutya idomításához, véreb vezetéséhez hiánytalanul ért? - Olyat pedig hányat, aki a hazai ragadozómadarak világában igazán otthonos?

Pedig ez egyik sem kivételes, egyik sem rendkívüli erénye ám az alaposan képzett hivatásos vadásznak! Hanem ugyanolyan magától értetődő, alapvető tulajdonsága, akárcsak vargának a cipőtalpalás.

De ne engedjük ezt a kényes témát kígyóvá nőni, inkább gyerünk vissza a régi somogyvári erdőőrök közé.

Szakvadász mivoltukkal - mondom - nemigen lehetett dicsekedni. Hanem becsületességükkel, ragaszkodó hűségükkel, megbízható tisztességükkel - annál inkább.

Sajátságos szokásuk volt - azóta se hallottam mását -, hogy az őzbakot „bikának", az őz-sutát pedig „kancának" mondták!

Volt köztük egy igen öreg, görbe lábú, harcsabajszú - Balikó nevezetű. Ennek az volt a különlegessége, hogy a hatos bakot „közönségesének nevezte. Ezzel azt akarta kifejezni, hogy nem valami rendellenes, nem is valami fiatal nyársas vagy villás, hanem amilyen legtöbb van - átlagos, „közönséges" hatos bak.

Ennek értelmében a gyenge hatost „silán' közönséges"-nek, az erőset „megfelellő közönséges"-nek, a kiválót pedig „eesőrendű közönséges"-nek bélyegezte. Aki tehát az öreg Balikó kerületébe készült cserkészni, s a kilátások iránt érdeklődött, ilyesféle biztatásra számíthatott:

- Ide, a horog alatti fenyerre, minden este kijár két bika, három kancávaa'. Az egyik bika kérem, megfelellő közönséges!

Volt aztán egy Kuruc nevű.

Kint lakott a fácánosban, a „tojatókert" mellett, ő nevelte a fácáncsibéket. Annak meg az volt a különös szokása, hogy esténként, lefekvés előtt, kilépett a háza elé puskásán, és minden látható ok és cél nélkül - beleduplázott a sűrűbe!

Mihelyt ennek neszét vettük, kimentünk, meglestük, megvártuk, míg besötétedett. Hát csakugyan, nyílik ám az ajtó, kisompolyog rajta Kuruc egy szál ingbe-gatyába, de puskásán. Elballag kertje széléig, először körülnéz, aztán nagy meglepetésünkre - mérges kiáltozásba kezd:

- Megvagy, kutya! Látlak! Na, ezért meglakolsz!

Azzal kapja a puskát - dirr-durr - bele a bozótba.

S mint aki dolgát jól végezte, sarkon fordul, visszalépked hajlékába, magára zárja az ajtót.

Másnap kimentünk, kérdőre vontuk. Kire haragudott, Kuruc - tudakoltuk -, kire lődözött az este?

Így válaszolt:

- Most kelnek, kérem, a fácáncsibéim. Sok a haszontalan ember, könnyen meglophatnák a kotlóstyaimat. S ha netán valami rosszjáratú csavarog a környéken, az kérem így spekulál: „No - mondja magába a Kuruc egyet mán agyonlűtt! Én bizon' nem menek oda tikot lopni!" - így aztán magam is bizvást lefekhetek.

Hát az öreg Ménkűs, aki hajdanában, még az én időm előtt volt vadőr, de még akkor, nyugdíjas korában is vadászosan öltözött! Naponta találkoztunk vele, hiszen bent lakott a kastélyban, sekrestyési minőségben. Ö gyújtogatta az oltárgyertyákat, misére öltöztette a házikápolna papját.

Akkoriban néhány különöshúsú, külföldi mintadisznó érkezett Somogyvárra. S nehogy mindjárt valami vész érhesse őket, ideiglenes kvártélyt kaptak, a kert félreeső zugában. Minthogy pedig az öreg Ménkűsnek a reggeli gyertyagyújtásnál és papöltöztetésnél egyéb dolga nemigen akadt, rábízták a kényes sertések felügyeletét is. Ha találkoztunk vele a kertben, s kérdeztük, merre tart, következetesen ezt felelte: „Gyüvök a szentegyházbu', megyek a disznókhó" - vagy megfordítva, a helyzetnek megfelelően.

Valahányszor pedig hogyléte felől érdeklődtünk, mindig így válaszolt, nagyon is képletes filozófiával: „Csak egészség legyen, kérem -akkor aztán akármellen beteg is az ember!"

Ez a nevezetes Ménkű-mondás, valóságos szállóigévé vált Somogyváron.

De sokféle mellékfoglalkozása ellenére mindvégig vadőrnek tartotta magát. Emlékszem, hogy valamelyik koromsötét nyári este kint csavarogtunk öcsémmel a kertben. Hogy mi járatban, azt nem tudom már, de aligha valami ájtatos szándékkal. Egyszer csak, holmi félreeső, csendes úton, magányos léptek közeledését hallottuk. Ilyenkor nemigen járt ott senki, félrehúzódtunk hát, vastag fa mögé, onnét szóltunk rá nagy merészen a láthatatlan, gyanús idegenre:

- Ki jár ott?

És ezt a váratlan, de rendkívül precíz választ kaptuk:

- Ménkűs János nyugalmazott uradalmi vadőr, menek sétányi!

Nem akarom valamennyiüket sorra venni - pedig de jól emlékszem rájuk! Csak a kedves, öreg főerdésznek szentelek még egy-két emléksort:

Nagyhasú, kényelmes, barátságos bácsi volt, igen szerettük. A vadászat ugyan nem érdekelte különösen - tarokkozni jobb' szeretett -, de mesterségéhez tartozván a puskázás, bele-belekóstolt abba is. Fácánhajtás, nyúlstráf, szalonkazörgetés alkalmával kirukkolt, rendezkedett. Ilyenkor hatalmas, kör alakra csavarodó, postáskürt-forma sárgaréztrombita lógott az oldalán, alig tudott tőle mozogni. Mi pedig alig vártuk, hogy megfújja vele a hajtás indítóját, mert ennek láttára meg kellett szakadni a nevetéstől.

Fújás előtt ismételten meggürüzdölte torkát, köpött egy-két súlyosat, csak aztán emelte szájához a nagyfene bombardót. Lassanként fúvódott fel a képe, akár a gumiléggömb. Egyre nagyobb, egyre vörösebb lett, még szeme is dülledt bele. Mindenki azt várta, hogy no most - valami erdőrengető harsona szabadul majd a csillogó tölcsérből...

És helyette „pííííí" - akár a cérnaszál, vékonyka citerahang volt a nagy erőlködés eredménye. Olyan hitvány, hogy szemköztfújó szél esetén, meg sem igen hallotta a hajtósor.

Ifjúkori vadászcimborám - ott pihen a „Bástya" nevű dombon. Domb aljában csillámlik a csendes kerti tó, ahol két szenvedélyes, rakoncátlan kölyökvadász selyemtollú gémet lesett valamikor meg villogókék jégmadarat. . .