Amikor ezt meghallottam, jót mulattam.
Az én komám talpig úriember, a legjobb barát, a legkedvesebb vendéglátó házigazda, de — irigy vadász!...
Erről az oldaláról eddig nem ismertem.
Szép csendesen elsétáltunk a Kökényeshez. Beszélgettünk, pipázgattunk, így vártuk be biztos rejtekhelyünkön az esteli szürkületet, amely halványkék opálos fátyollal vonta be az erdőt, a kövérfüvű, illatos tisztást, az egész vidéket.
Egyszerre csak Mihály megtapogatta a vállam, előre mutatott.
Odanéztem.
A lombsátoron keresztül — amely minket takart —, jól láthattam a várva várt őzbakot, amint a tisztás szélén legelészett...
Gyönyörű példány volt.
Mihály szinte csak lehelte a fülembe:
— Ez nekünk való! Most tessék lőni!
Nem maradt sok időm habozni, felemeltem az öreg Mausert, céloztam, s egy szerencsés lövéssel helyben marasztottam. Szép bak volt!
Érdemes volt érte az öreg Mihályt megvesztegetni... Sötét este érkeztünk vissza a kastélyba.
Mihály néhány lépéssel mögöttem jött, nyakában az őzbakkal. Házigazdám már a tornác lépcsőjéről kiabálta felém:
— Megjöttél? Na, mi az eredmény?
— Lőttem egy bakot — mondtam neki a világ legtermészetesebb hangján.
— Csak nem?! Hol? — kérdezte szinte megütődve. — Mihály, hol volt ez a bak?
Mihály lehajtott fejjel, szinte szomorúan válaszolta: —- A meszes gödörnél. . . (De jó színész ez a Mihály!)
— A meszes gödörnél?! — kérdezte megrökönyödve a barátom.
— Igen, nagyságos uram.
Kényszeredett, keserű mosollyal szemlélte az őzbakot a Mihály nyakában. ..
Azután leültünk a vacsorához.
Szép, enyhe, koratavaszi este volt, a gazdasszony kint a teraszon terített meg. A házigazdám kissé nyomott hangulatban ült le az asztalhoz. Fájt neki az őzbak, mintha valami kedves rokonát vesztette volna el. Annál jobbkedvű voltam én. A jó borocska megoldotta a nyelvem, régi vadászmeséket, színházi anekdotákat mondtam el neki, végül ő is megenyhült és most már látszott rajta, hogy magában megbocsátotta az őzet.

Folytatjuk...